Rózsafalvi Zsuzsanna: Eötvös Károly és a Révai Testvérek

Abban, hogy Eötvös Károly halálának 100. évfordulóján Eötvösről, nemcsak mint politikusról, ügyvédről, lapszerkesztőről, hanem mint íróról (is) beszélhetünk, nagy érdeme van Révay Mór Jánosnak, aki a Révai Testvérek Irodalmi Intézet kiadói üzletágának igazgatója volt. Eötvös Károly életműsorozatát ugyanis az általa igazgatott Révai Testvérek jelentette meg 1900 és 1909 között 24 kötetben. E sorozat előtt mindössze két önálló könyve jelent meg az írónak: 1870-ben – magánkiadásban – Carolus álnév alatt a Kerkapoly az új pénzügyminiszter című tollraja és 1875-ben egy jogi szakmunkája, A földadó és a kataszter az 1875. VII. törvényczikk szerint az Athenaeum kiadónál.¹ Arról, hogy miért csak a hatvanadik életéhez közeledve vált ismertté íróként Eötvös, alig valamit tudnánk, ha Révay Mór János nem írta volna meg két kötetes, Írók, könyvek, kiadók² című visszaemlékezését, melyben külön fejezet szól a „Vajdáról”.

A közös munkára Révay Mór János a kiadóvállalat alapításának ötvenedik évfordulóján, 1919-ben tekintett vissza, s e munkából tudható az is, hogy ő volt az, aki rábírta írásait folyóiratokban rendszertelenül megjelentető, inkább az ügyvédként és képviselőként tevékenykedő Eötvöst, hogy komponálja kötetté műveit. Révay az Utazás a Balaton körül szintén folytatásokban megjelent tárcáiban elsőként látta meg az azokban rejlő írói és kiadói potenciált, s a kiadóvezetőt ösztöne ezúttal sem csalta meg, az első kötetek sikere további munkára sarkalta a szerzőt és kiadót egyaránt. Azonban mielőtt e közös munkáról és a sorozat létrejöttének körülményeiről szólnék, fontos látnunk, hol is tartott a kiadóvállalat karrierjében a megkeresés időpontjában.

A Révai Testvérek Irodalmi Intézet Rt. a dualizmus időszaka könyvkiadásának és könyvterjesztésének legnagyobb vállalata volt a Franklin Társulat és az Athenaeum mellett. Az intézetet, mely egy könyvkereskedésből nőtte ki magát, a kiadó történetét megíró Révay Mór édesapja, Rosenberg Sámuel és nagybátyja, Rosenberg Leó alapította 1869-ben, s 1870-ben sor került a cégbejegyzésre is.³ A kiadóvállalat gyökerei azonban ennél régebbre és messzebbre nyúlnak vissza: Eperjesre és Pestre az ötvenes évekre. A vállalat sikere azonban nem az alapítókhoz, hanem a második generációhoz kötődik, amikor is Révay Mór befejezi irodalmi és filozófia tanulmányait a Budapesti Egyetemen és Lipcsében, s külföldi tanulmányútját követően a nyolcvanas évek elején, (de hivatalosan csak 1885-ben) belép a céghez. Révay Mór még ismeretlenül, egyetemi hallgatóként kereste fel Jókait, hogy írjon regényt édesapja kiadójának egyik lapjába. Az ismert író igent mondott, s hamarosan megjelent a Páter Péter. Ezt követően Jókai náluk publikálta műveit, s természetszerűleg ők lettek a nagy sikerű 1894-es Jókai írói jubileum fő szervezői és a párizsi világkiállításon Grand prix-et nyert 100 kötetes életműkiadás megjelentetői.

Révay Mór a kiadóvállalat gazdasági és jogi ügyeit vivő testvérével, Ödönnel felvirágoztatja a kiadóvállalatot, olyannyira, hogy az a korszak legnevesebb szerzőit tudhatta – többnyire kizárólagos jogokkal, életműszerződésekkel – maga körül, így többek között Eötvös Józsefet, Mikszáth Kálmánt, Rákosi Viktort, majd Ambrus Zoltánt. S mindeközben sorra jelentette meg a tudományos kutatás robbanásszerű fejlődését követő és közzétevő sorozatait, köztük a Révai Nagylexikont. S nem mellesleg 1898-ban Stern Izidorral megtervezteti, majd megépítteti a századforduló legmodernebb, háromemeletes, üveg- és vasszerkezetes kiadóházát, mely a kiadóvállalat teljes tevékenységei körét egy helyre, az Üllői út 18-ba koncentrálja, s amely 1900-ban nyitja meg kapuit.⁴

Ekkor, sikertörténete csúcsán keresi fel Révay Mór János Eötvös Károlyt, hogy az író által szerkesztett lapban, az Egyetértésben tárcánként megjelenő regényeit, a Károlyi Gábor feljegyzéseit és az Utazás a Balaton körült kiadhassa. Az kiadóvezető visszaemlékezése szerint a megkereséskor az író azonban e két mű megjelentetésén túl további tizenötre tett javaslatot. Ha összehasonlítjuk az életműsorozatot megelőzően megjelent publicisztikáját a sorozat szövegeivel, jól kikövetkeztethető Eötvös szándéka: a korábbi tárcáit, publicisztikáját kötetekké kívánta komponálni – kiegészítvén azt szükség szerint új írásokkal. Az író vélhetően a publicisztika megjelenési közegéből adódó múlandóságot hamar átlátta, mely ellen megoldásként kínálkozott a kötetté komponálás. Így eshetett meg az – idézem – „ A világirodalomban páratlan tünet, hogy egy iró, akinek még soha meg nem jelent egy kötete, egyszerre összegyüjtött munkáinak kiadásával lépjen a közönség elé, és egy kiadó, aki vaktában előlegezi egy 60 esztendős „fiatal tehetségnek” azt a bizalmat, amit egy összkiadás rendezése jelent.”⁵ Amely bizalom aztán teljes egészében vissza is igazolódott. A közel ezer oldalas visszaemlékezésben Révay Mór az Eötvös életműkiadás megnyitó Utazás a Balaton körült a kiadó történetének legsikeresebb vállalkozásaként aposztrofálta, az összkiadás sikeréről pedig lelkesülten, és tömören írta: „fenomenális” volt.

Természetes, hogy a visszaemlékezés műfajának szubjektivitása miatt kritikával kell közelítenünk az abban leírtakhoz. Így van ez ebben az esetben is, azonban Eötvös Károly életművének kutatója abban a szerencsés helyzetben van, hogy a memoárban leírtakat pontról pontra összehasonlíthatja, sőt kiegészítheti az író kiadóval való levelezéséből nyert információkkal és szerződésekkel, mint forrásokkal, sőt, műveinek keletkezésére vonatkozó rendszerezett feljegyzésekkel, további, sajnos meg nem valósult kötettervekre való feljegyzésekkel, melyek mind az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárában fennmaradtak. Az író ugyanis akkurátusan dokumentált minden számára fontos életadatot és művet. Önálló iratcsomóban maradt fenn a tiszaeszlári per iratanyagának részlete⁶. Eötvös megőrizte kiadójával való elszámolásának néhány dokumentumát, melyek az Országos Széchényi Könyvtár számára, vélhetően szorult anyagi helyzetében 1913-ban eladott egyik kézirat-együttesben, a Vegyes jegyzetei címűben találhatóak. Ezzel egybekötve maradtak fenn az életműsorozatot megelőző publikációit összegző feljegyzései is.⁷ Ugyancsak az OSZK Kéziratgyűjtemény őrzi a Révai Testvérek irattárának kevés számú fennmarad iratanyagát, melynek Eötvös Károlyra vonatkozó palliuma is – szerencsénkre – megőrzött néhány szerződést.⁸
A kiadóvállalat 1900. október 15-én jelentette be – többek között az Egyetértés hasábjain is, hogy megkezdi Eötvös életműsorozatát. Rövid határidő állt rendelkezésre a sorozat kéziratainak leadására, ám az írónak voltak írásai hetilapokban, így a Vasárnapi Ujságban, az Egyetértésben, a Pesti Naplóban A Hétben, az Uj Időkben stb, amelyek nem keltettek ugyan megjelenésükkor feltűnést, de méniképp átdolgozva és kötetbe rendezve azonban már méltó folytatásait jelentették az Utazás a Balaton körülnek. Ugyanakkor nagy intenzitással írta új műveit is. Kortárs visszaemlékezésekből tudható, hogy az Egyetértésben végzett szerkesztői munkáját is csökkentette. Erdős Renée – akinek első verseskötetéhez a Eötvös Károly írta az előszót – , kéziratban maradt emlékiratában és Emlékeim című, kései életműkiadásához írt rövid kis önportréjában is utal rá, hogy tárcáit szorgosan korrigáló, átírtó szerkesztő életműsorozata megkezdését követően felhagy e szokásával, saját írásaira koncentrál.

A sorozat létrejöttének folyamata során kialakult intenzív együttgondolkodás és munkálkodás módozataira utal Révay is, de utalnak a hagyatékban fennmaradt dokumentumok is. Révay felől nézve a kérdést: Az író és kiadója tisztában volt Eötvös ismertségével, megosztó személyisége iránti érdeklődéssel, mely szükséges volt ahhoz, hogy az egyébként kiváló alkotói kvalitásokkal rendelkező író művei nagy érdeklődést keltsenek a kortársak körében. Révay ezt az ismertséget nevezte meg a páratlan népszerűség egyik okaként: „Egy irót, hogy a közönség észrevegye, méltányolja, kegyeibe fogadja, adminisztrálni kell. Eötvös Károly-nál, mikor iróvá lett, ez már teljesen felesleges volt, mert Eötvös már akkor az ország egyik legnépszerübb embere volt. Tudták róla, hogy talán a legnagyobb szónok, mindenesetre a leghiresebb ügyvéd, ragyogó tollu publicista, egyik leghatalmasabb eszü embere ennek az országnak, egyik legnagyobb stilü férfia ennek a kornak. Voltak barátai, voltak ellenségei, része volt a legnagyobb népszerüségben, a legmélyebb gyülöletben, hőse és központja volt egy világraszóló nagy ügynek, szóval igaz nagy alakja volt már akkor ennek az országnak. Kevés embernek volt annyi bámulója és tisztelője, kevésnek volt annyi ellensége, mint Eötvös Károly-nak. Mozgalmas politikai pályája során mindig az előtérben állott. Néha mellette volt az egész ország minden rokonszenve, azután ellene fordult egy időre az egész közvélemény.

Nevét ismerte minden ember Magyarországon, de legfőképen az egész magyar intelligencia. És ezért soha sem volt kiadónak könnyebb dolga irójával, mint nekünk Eötvös Károly-lyal. Jóformán nem is kellett propagálni…”⁹

Eötvös a Függetlenségi párt képviselőjeként, vezetőjeként, az Egyetértés publicistájaként, szerkesztőjeként is ismert volt, számos közéleti esemény szorgalmazója: pl. Kossuth könyvtárának a nemzet számára történő megvásárlásának ötletével is ő állt elő elsőként, s végül az azt megvalósító bizottságnak is tagja volt.¹⁰ A tiszaeszlári pert követően ismertsége átívelt a határokon is. (A kiadó joggal számíthatott nemzetközi érdeklődésre Eötvös Károly műveit illetően, mint ahogyan élete vége felé ennek lehetőségét maga az író is felvetette).

Propagálni nem kellett Eötvöst, de munkára serkenteni igen. A kiadó ezért a napilapokban és ismeretterjesztő hetilapokban íratatott cikkeket az íróról és könyveiről, s ez a mesterségesen is fenntartott ünneplés ösztönözte az egyébként néha passzivitásba eső írót művei megírására. Eötvöst segítették az alkotásfolyamatban az Abbázia kávéházbeli barátai is, akik meghallgatták történeteit, mielőtt azok lapok tárcáiban, majd kötetben is megjelentek. S ezzel el is érkeztünk ahhoz a két kulcsgondolathoz, mely felől Eötvös prózája termékenyen közelíthető elméleti szempontból is. Az élőbeszédszerűség, mely nemcsak az ő, hanem Mikszáthét prózáját is olyannyira jellemzi. Ez utóbbiról köteteket kitevő tanulmányok szólnak, Eötvöséről azonban kevesebb írás született, de ilyen szempontból vizsgálta prózáját Fehér Erzsébet¹¹ és Tarjányi Eszter¹² nagyon termékenyen a Vár ucca[!] tizenhét Eötvös tematikus kötetben. A másik szempont a medialitás: a 21. századi irodalomtudomány és elmélet előszeretettel vizsgálja az írók alkotásmódjának és a szövegek hagyományozódásának, közvetítésének, közvetítettségének közegét, ezen belül is példának okáért a lapokban, folytatásokban, tárcarovatokban megjelent szövegeket. E kérdés elméleti vizsgálatára jelen tanulmányban nem vállalkozhatok, mindazonáltal fontosnak tartom megjegyezni, hogy az író számára a folytatásokban való közölhetőség alkotásmódszertani szempontból lényegbevágó volt. A szövegszervező elemek, kiutalások rendszere, a fatikus elemek, mind-mind mutatják: Eötvös számol olvasójával. Fejezetei tárcaméretűek, azaz igazodnak a publikálási közeg elvárásaihoz, és az olvasó érdeklődésének és kíváncsiságának korokban változóan meghatározott, de mindenképpen vélelmezett fenntarthatóságához.¹³

Ezt a tárcaírói módszert, mint alkotásmódszert, mint írói rutint sosem tudta levetkőzni. Az életműkiadáshoz kapcsolódó szerződés egy pontját emiatt kellett is módosítani. Eötvös Károly ugyanis vállalta, hogy nem publikálja folytatásokban, hanem csak kötetben a tiszaeszlári per ihlette dokumentumregényének szövegét. Az író azonban nem tudott hozzáfogni a munkához, így módosítani kellett e kitételt, kivették a szerződés e passzusát a szövegből, mert – miként Révay írja: „A legnagyobb ur a „Folytatása következik.” Ez az a valóságos kategorikus imperativus, amely nélkül sok munka megiratlan maradt volna. „ Így jelent meg a 60 íves munka folytatásokban az Egyetértésben.”¹⁴

Eötvös Károly könyvei megjelenésükkor a Révai Testvérek minden addigi irodalmi-kiadói sikerét felülmúlták. Az első 12 kötetet hamarosan újabb tizenkettő követte. Példaképpen egy éves elszámolást, az 1905 júliusa és 1906 júliusa közöttit idéznénk, mutatnánk.¹⁵ Mint ez a kiadói dokumentumokból kiderül, a sorozat egyes darabjai elsőként 6000 példányban kerültek kiadásra, s az elszámolás idején a sorozat első 20 kötete jelent meg.¹⁶ Az Utazás a Balaton körül példányaiból még 3654 volt 1905 nyarán készleten, s ebből el is fogyott 796 az év során. Tehát a mű négy évvel a kiadás kezdete után is kelendőnek bizonyult. Az 1904-es A nagy perből 4592 példány volt, s 669-et sikerült eladni belőlük. Az 1905 után kiadott művek a legkelendőbbek, nyilvánvalóan a régi előfizetők által rendelt példányok miatt. Eötvös eladott kötetenként – tehát nem művenként – 24 fillér részesedést kapott a kiadótól.

Az író egyes köteteinek kéziratairól is részletes és tételes átadási lajstromot készített. A gyűjteményes munkák 19. kötete a Nagyokról és kicsinyekről volt. A kötetben található harminc mű tételes átadását 1906. február 6-án rögzítette Eötvös Károly ügyvédi irodája fejléccel ellátott hivatali papírján, s jellegzetes, kék tintás gépírásos jegyzékében jelezte, mely három kéziratát küldi néhány napnyi késedelemmel. A Révai kiadó lektora február 22-ével a teljes kötet átvételét jegyzi rá a dokumentumra, s látja el a kiadó bélyegzőjével.

Az első kiadásban/nyomásban a sorozatból az új kiadásig 18-20 ezer példány kelt el művenként. Összehasonlításként néhány adat: Mikszáth írói jubileumkor kiadott összkiadásra sajnos nem jött össze a 2500 előfizető, Jókai írói jubileuma alkalmából kiadott életműkiadás 6000 példányban kelt el, igaz, úgy, hogy közintézetek, iskolák, hivatalok lényegében elő kellett fizessenek rá, vagy a minisztérium megtette ezt helyettük.¹⁷ Eötvös József életműsorozata – melyet szintén a Révai Testvérek jelentetett meg – első kiadásban 1000 példányban kelt el, második és egyben utolsó kiadásakor még háromezerben. Eötvös Károly életműsorozata egyes műveinek kiadását továbbiak követték. Az Utazás a Balaton körül további hat alakalommal kellett újranyomni még Eötvös életében.

S miként az Eötvös által a kiadónak írott levelek, kötettervek, sorozatok bizonyítják, újabb könyvek megjelenését ígérte a kiadónak, melyek kéziratait részben el is juttatta az Üllői úti könyvesházban található szerkesztőségbe. A XXVII. kötetért fizetendő nyugta egyenlegéről szóló Eötvös autográf facsimiléjét közli is az emlékirat¹⁸, s a kiadatlan kéziratok közzétételét 1919-ben ígéri is a kiadó vezetője. Erre sajnos nem került sor.

A tízes évektől Eötvös írásművészete iránti érdeklődés megcsappant, nyilvánvalóan a századelőn jelentkező irodalom paradigmaváltás okán. Másrészt lassan kihalt az a generáció, akiket érdekelt az egykori kortársakról szóló feljegyzés, s jó hosszú időnek kellett eltelni, hogy a nagyon is szubjektív irodalmi emlékezések műfaja iránt, vagy esetleg mint forrás iránt felkeltődjék az érdeklődés.

A publikálatlan kéziratokról sajnos nincsen információnk: ismereteim szerint közgyűjteményekbe nem kerültek, mint ahogyan a sorozatban megjelenteké sem maradt fenn. Az Eötvösnél maradó jegyzetek, személyes és hivatalos irományok eredeti példányai zöme bekerült a Széchényi Könyvtárba 1913-ban, maga a szerző adta el azokat irodalmi levelezésével együtt az akkor még a Nemzeti Múzeum részeként működő könyvtárnak. Egybevághat ez azzal a ténnyel, hogy az író kérte Révay Mórt is, hogy könyveinek kiadás után járó jutalékot váltsa meg egy összegben. Ez meg is történet, a memoár és a fennmarat szerződés itt is egybevág: 32 ezer koronáért váltotta meg a kiadásért járó jutalékot a Révai Testvérek. Összességében is elmondható, hogy az életműkiadás egészére való visszatekintést tényszerűnek, adatait tekintve is hitelesnek kell tartanunk. Nem meglepő fordulat ez. Révay Mór visszatekintését a Mikszáth és Jókai jubileumra, a regényírókkal való kapcsolatra korábbi vizsgálataink során szintén hasonló eredményre jutottunk.

Végezetül a száraz adatok után egy anekdota elmesélésével zárnám írásomat. Révay Mór emlékiratának egyik kulcsmomentuma a lélek. Az emlékirat A kiadói lélek című fejezetében szól is erről a problémáról. Tény, hogy sikeres üzletpolitikájának kulcsa jó emberismerete volt, sok mű születését köszönhetjük neki, sok író személyes ügyeit intézte, intéztette, hogy alkotni tudjanak. Jellemző tehát, hogy elbeszéli, Eötvöshöz mint íróhoz ösztönzőleg a hiúságán keresztül vezetett az út. Herman Ottóval való vetélkedésének leírását ennek illusztrálásaként idézi, hadd idézzem én is:

”Valamikor a hetvenes évek végen a „Vasárnapi Ujság” szerkesztőségében és a Holzwarth nagy asztala körül nagy és heves szóharcok folytak Eötvös Károly és Herman Ottó között. Valamelyik ilyen összecsapásnál Eötvös minden argumentumából kifogyván, végre nagy haragjában odaszól Herman Ottó-nak, hogy tudja meg, hogy nevénél és hajánál fogva sohasem lesz döntő szava a nemzet közügyében. Herman Ottó azt felelte: „Én megengedem ugyan, hogy hajamnál és nevemnél fogva nem lesz döntő szavam a nemzet közügyében; de ha ma meghalok, életemnek már nyoma marad a magyar tudományban. Neked pedig semmi nyomod nem marad, mert nem irtál könyvet.”

„Majd megmutatom én neked az én nyomomat,” – ez volt akkor Eötvös utolsó szava ebben a vitában.

Sok év mulva azután egy szép napon beállitott Eötvös Károly Herman Ottóhoz. A legénye letett az asztalra 20 ékes kötésü könyvet, a vajda pedig igy szólt:

„No, Ottó, itt hozom a nyomokat. Ebben a 20 könyvben sok olyan rész van, amit hiába keresnél a világirodalomban; azután mindvégig magyar irás… Nem az a nyavalyás fajta, mint az Akadémiáé, amelynek nyelve a magyarhoz hasonló ugyan, de nem az; ördög tudja, mi fajta!”

Ilyen volt az Eötvös Károly irói hiusága. A Herman Ottó bántalmát nem birta elviselni, egy negyed század mulva beállitott hozzá és prezentálta neki az egész könyvtárt, amelyet megirt, hogy nyoma maradjon a magyar irodalomban.”¹⁹

E nyomok hagyásában – a fenti szóhasználattal – hol segítette, hogy decensen kényszerítette Eötvöst Révay „kiadói lelke.