Megjelent: EÖTVÖS KÖNYVEK 1. (2017)
A VAJDA
…Nem írja róla egyetlen lexikon sem, és mégis úgy nézem alakját a tőle mindinkább távolodó Magyarországból, mint az utolsó Háry Jánosét vagy a holdbéli Klímius Mikusét, akit utoljára elevenen láttunk a magyar mondavilág fantasztikus alakjai közül. Nem olyan szertelen, mint a németek Münchhausen bárója, nem is olyan diabolikus, mint a debreceni Hatvani professzor; nem forgószélben röpködő kóbor diák, még csak eszelős, spanyol Don Quijote sem: mégis valamennyinek atyafia szürke, bő pantallójában, mikor a Deák Ferenc-korabeli táblabírák véglegesen lehúzták már a lábukról a kuruckodó, sarkantyús csizmát, de a vitézkötést a cúgos cipőjük felett viselték. R. Eötvös Károly a messziségből mindinkább hasonlatossá leend ama régi magyar figurákhoz, akik Kossuth elmúlása után más híján mesemondásból, fantasztikumból, történelmi anekdotából, szép hazugságokból éltek. De az ő igazi kora már a század végére esik, amikor nem lehet többé vizitbe járni azzal a nesszel, hogy Türr István vagy Garibaldi ágyúinak dörgését hallották az elmúlt nedves éjszakán… Reálisabb alapra, közelebb a valósághoz kellett helyezni mondanivalóinkat, ha azt akartuk, hogy azok hitelre találjanak. R. Eötvös Károly mondanivalóiban, irodalmi munkáiban, ügyvédi és politikai működésében tartotta magát a realitások divatjához: mindig előkeresett a valóságból egy mustármagnyi igazságot, amelyhez hozzákötötte magyaros, táblabírós fantáziája pókfonalait – amelyek mind sűrűbbek lettek az élet őszi mezőin –, mindig kikeresett a történelemből (leginkább az ő élete közelmúltjából) egy valóban feltalálható – néha már a kamrában rozsdásodó – járomszöget, amelyhez dunántúli fantáziájával mesebeli kocsikat és a kocsikon ülő legendás utasokat épített, mint akár a garabonciás diák, aki azzal állított be a vendéglátó házakhoz, hogy a távoli szekérzörgés valóban tündérek utazását jelenti… Azt mondják, hogy az alföldi ember a maga délibábjai révén érti leginkább a fantasztikus mondanivalókat. R. Eötvös Károly bizonyságot tett arról, hogy a dunántúliak tudják jobban a legendák, mesemondások kicifrázását, kifaragását, kihímezését, mert álmodozó tájaikon több az olyan emlék, amelyhez hímzést lehet varrni.
A vajda, amint közönségesen nevezték őt társaságban azok a pestiek, akik már nem elégednek meg vala a Víg Cimbora című kalendárium százesztendős élceivel, sem a bolthajtásos pesti kiskocsmák fokhagymás rostélyoshoz való anekdotáival, akik már a kávéházi cikóriaszagért, valamint a kabanosz szivar füstjéért szívesebben töltik napjaikat a kávéfőző helyen: voltaképpen ezek a hiszékeny pestiek voltak az okozói annak, hogy R. Eötvös – a vajda – mindig kedvet kapjon a mesemondáshoz, amikor a kerekasztal közepén elfoglalta helyét. A vajda hallgatósága leginkább olyan emberekből tellett ki, akik a kávéházban, Eötvös Károly szájából akartak magyar történelmet tanulni, mert ez mindennél könnyebben ment ama anekdoták, történetkék, mesemondások révén, amelyekkel Eötvös Károlynak telve volt minden bő zsebe. Memorizált a vajda a kávéházi karosszékben, mint akár a régi magyarok az emlékezetes nagy fák alá helyezett ülőkéken, mikor családjuk körében visszaemlékeznek életük nevezetesebb eseményeire. Eötvös Károly mesemondásainak az volt a titka, hogy megszépítette a múlt időket, mint ahogyan egy öreg magyar tekintetes úr elgondolja, hogyan is kellett volna élnie.
Vén pesti kályhagyáros ült a jobb oldalán, és a vajda lappadó szempillái alól a Balaton tavát látta, amelynek regebeli tájain gyermekkorát töltötte. Itt, a kávéházban, persze, már úgy mondta el történetét, mintha Gyulai Pál, a híres kritikus is csak egész életében a Balaton körül utazgatott volna, mert Gyulai Pál híres goromba ember volt, és ezért bizonyos népszerűség övezte.
„Perl öcsém” tömögette a vajda csibukját, és az ördöngös Károlyi Gábor emlékiratairól mesélgetett, amelyeket a hagyomány szerint sohasem írt Károlyi Gábor.
Pesti városatyáknak Sobri Jóskáról, a bakonyi betyárról mondogatott történeteket, holott már régen csak hírből maradt meg ennek a romantikus alaknak az emléke. Nem, a csendőrség jöttével többé senki sem félt attól, hogy eleven betyárral találkozik, mégis hosszú téli éjszakák teltek el a poshadt kávéházi levegőben édesded mesemondással, amikor persze nem beszélt senki más, mint a vajda.
…Azt lehetne mondani, hogy Eötvös Károly volt az utolsó kávéházi mesemondó, aki elvonatkoztatta magát a maga korától, kis báránysipkáját a fejére húzva, karosszékében elterülve, álmosan hunyorítva: még leeső éjjelen is azt tudta mondani, hogy hipp, hopp, ugorjunk vissza negyven-ötven esztendőt az időben… Hiába kezdte történeteit olyanformán, mintha veszprémi fiskus korában történtek volna.
Eötvös mesemondásaiban sok olyan legenda volt, amelyeket valaha ő is csak hallhatott a magához hasonlatos mesemondó régi magyaroktól, akik már fényesíteni kezdték a meséket. Mesekincstár volt a vajda memóriája, a fantáziája, az éjszakázó kedve révén. Az asztalnál üldögélő hallgató odaképzelte magát, ahová a vajda vitte magával a tarisznyájában: „csendillás” dunántúli szüretekre, bakonyi utazásokra, összeboruló erdei utakon, ahol őskori fekete ruhájában mutatkozik a disznópásztor, a balatoni partokra, amelyeken persze hiába kereste volna a jámbor utazó a megfelelő helyeket, ha Eötvös mesemondásai alapján útra kel. Mert talán éppen azért mesélgetett a pesti kávéházban R. Eötvös, nem pedig valahol egy várpalotai szüreten, ahol a vén szilvafák parazsát olyan emberek is körülülik, akik maguk is emlékeznek a múlt idők történeteire, mert itt, a kávéház dohányfüstjében senkinek se jutott eszébe kételkedni a céhmester külsejű, feketekávéval és borral táplálkozó öregember mesemondásaiban. Sohasem hallottam arról, hogy K. Eötvös valaha a veszprémieknek mondott volna mesét, holott regéléseiben csaknem minden embert felemlegetett Veszprémből. (Ámbátor egy írónál [ha nem éppen a maga memoárjait írja meg] nem is olyan nagyon fontos, hogy csupán igazat írjon azokról, akik amúgy is a temetőbe költöztek.)
Ám egyszer csak elhagyta a regék országútjaival behintett Dunántúlt, az ősrengeteg kiismerhetetlenségében zúgó Bakonyerdőt, halpikkely módjára fénylő Balatont a kávéházi mesemondó, és a Tisza mellé ereszkedett a fantáziájával, ama Eszlár környékére, amely kisközség a múlt század végén világhírű lett.
Nevezetes napok voltak azok, amikor a dunántúli vajda székhelyét a pesti kávéházból a nyíregyházi Betyár kávéházba tette át, holott az itten dívó lármás összejövetelek miatt nem nagyon lehetett szó békességes mesemondásokról. (R. Eötvös, a tiszaeszlári zsidók védője ezért inkább magánházaknál tartózkodott, ahol békességes családi lámpások alatt nyugodtabban lehetett diskurálni langyos múlt idők és forróságos jelenek felől.)
Akkoriban láncokkal volt elkerítve a nyíregyházi piacon álló törvényház, mint a dogepalota Velencében. Erre bizony szükség is volt, mert izgatott tömegek kiáltoztak a láncokon túlról a megyei pandúrokra, akik Henter várnagy vezérletével még javában feszültek betyáros ruházataikban. A piactér közelében állott ama földszintes nádtetős vendégfogadó (amelyhez annyi legenda fűződött, mint valami Jókai-regénybeli fogadóhoz, itt folytak le ama híres kártyacsaták, amelyek az adásvételen kívül a nyírvidéki nemesurak alatt megmozgatták a földet – de itt csördültek el messzehangzó kongatásokkal a különböző megyei bálok, amelyeknek egyik tragikus eseménye volt ama Stadion gróf, az osztrák miniszter fiának az esete, akit főhadnagy létére a vendéglősné arcul ütött) – a vendégfogadóban a tiszaeszlári pör idején olyan tarkabarka társaság gyülekezett össze, amilyent még őszi nagyvásárkor sem láttak a meszelt falak. Pesti és külföldi hírlapírók tanyáztak itt, akik nem is voltak mindig olyan formájúak, amint a közönség a képes élclapokból elképzelte a skriblereket, sőt volt közöttük olyan tűrhető megjelenésű úriember is, akivel bátran lehetett volna négyest táncolni bármely vidéki kisasszonynak… De a nagyvendéglőben ütötték fel tanyájukat azok az urak, akiket a közvélemény a tiszaeszlári pör vezéreinek ismert. Őszi falevélszínű felöltőjében ide toppant be az ecetvirág arculatú Ónody Géza, akinek húgai (az egyik későbben Zathureczkyné lett) csaknem egész vagyonukat feláldozták azért, hogy a tiszaeszlári pört dűlőre vigyék. A férfias kisasszonyok lovaglóostorral jártak, és azzal fenyegetőztek, hogy ágy alá kergetik mindazokat az urakat, akik a tiszaeszlári pörben ellenük vannak – így R. Eötvös Károlyt is. Végeredményben azonban a felpaprikázott hölgyek nem követtek el semmi nevezeteset, csak a hozományukat költötték el a bátyjuk, Ónody Géza, Verhovay és a többiek segítségével. Öregségükre igen erős, fekete szivarokat szívtak, és csendes mosollyal beszélgettek akkori ismerősükről, a hebegő Tóth Béláról, akinek az anyja Majthényi baronesz volt. Persze, az utcákon, ezeken a térdig poros, akácfákkal szegélyezett, nádfedelű házas, girbegurba, falusias utcákon, ahol még mindig aszerint építették a házakat, hogy ellenségének vagy komájának tekintette a gazda a tőszomszédját: az utcákon már mozgalmasabb világ volt, mikor a nagy szakállú zsidókat az úgynevezett „Kisbörtönből” (amelyből később finánckaszárnya lett) a börtönőrök reggelenként a törvényházba vezették. Lárma, káromkodás, jajveszékelés, imádkozás kísérte ezeknek a falusi vadlibáknak a lépteit aszerint, ki milyen párthoz tartozott az utcai járókelők közül. A legenda szerint jöttek még Amerikából is – ami akkor nem volt olyan mindennapi utazás – kíváncsiak, akik a Kisbörtön táján várták a rabok felvonulását, de voltak itt sokan Palesztinából és Galíciából is. A kis nyíregyházi könyvnyomdában, amelyet ezelőtt negyven esztendővel „Ébredjünk!”- nyomdának neveztek: Ónody Géza írta a röpiratait… A vármegyeháza felől Henter várnagy vezette kézen fogva a nagy pör koronatanúját, Scharff Móricot.
R. Eötvös Károly bármiként beszélt is későbben a pesti kávéházban: nemigen érezte jól magát a felfordult városban, ahová már a tanyai tirpákokat is behajtotta a kíváncsiság, anélkül hogy vasárnap lett volna, és nagy imakönyveiket magukkal hozták volna. A bokortanyákra is elszivárgott a híre Solymosi Eszter, az eszlári leányka eltűnésének, és a nyúlbőrt kereső utazók elől elbújtak a parasztleánykák. R. Eötvös, aki a tiszaeszlári bűnpör védelmezésében okkal vagy ok nélkül (mert a hagyomány szerint az igazságot egy Heumann nevű nyíregyházi ügyvéd nyomozta ki) világhírre tett szert, sokáig volt mutogatás tárgya a piacon, amikor régi ügyvéd módjára, felöltője zsebébe gyűrt irataival, egykedvűséget mutatva, félméteres léptekkel végigballagott. A legizgalmasabb tárgyalási napokon se hagyta el mesemondó kedve (amit becsületére kell írni ennek a Háry Jánosba ojtott mesélgetőnek), és a Magyar Koronához címzett gyógyszertár sarkán, ahol a városi intelligencia találkozni szokott, aznapon, amikor a kis Scharff Móric szemébe mondta az apjának, a nagy szakállú templomszolgának, hogy a kulcslyukon át látta, amikor Solymosi Eszter nyakát elvágták, R. Eötvös Károly belekapaszkodván a nagyapám kabátjának a gomblyukába, így kezdett beszélni:
– Veszprémi fiskus koromban történt…
(1926)
ARANYTÜKRÖS KÁVÉHÁZBAN
A kenyérsütők, akik mindig nagyon szerettek a közéleti dolgokkal foglalkozni, a Terézvárosban sem fogták be a szájukat: az öreg Glasner, akinek kalácsos, jó szagú boltja a legnagyobb volt a terézvárosi pékboltok között, elégedetlenül sétált el az Andrássy úti Radocza kaszinóból jövet az „Abbázia” kávéház ablakai alatt.
– Már megint ez a Vázsonyi tartja szóval a polgárokat – dörmögte magában az öreg pék, aki jó kereskedő módjára persze a szabadelvű eszmékkel szeretett barátkozni.
Kiülő bikaszemeit ugyancsak haragosan szegezte az „Abbázia” felé Bessenyei, az Andrássy úti hentesmester, akinek abban a házban volt a boltja, amelyben a Radocza kaszinó tanyázott.
– Egyebet se tudnak ezek a fiatal ügyvédek, mint a prágai sonka árára panaszkodni. Ebből áll az egész politikájuk. Hát ne egyenek prágai sonkát – vélekedett üzletzárás után a csemegés, akit különben is könnyen ki lehetett hozni a sodrából, ha vevői alkudozni kezdtek.
De kíváncsiságból bepillantott a kávéház ablakán az öreg Brauch, a Nagymező utcai hentes, pedig ő éppen azzal szerzett magának publikumot, hogy mindent olcsóbban adott, mint más húsvágó. Ám ő is a fejét csóválgatta, amikor a kávéházban ama Cyrano-orrú fiatal ügyvédet látta, aki ifjonti hevességében az asztalt verdeste.
Megint föl fog menni a disznó ára! – gondolta magában Brauch úr.
Hát valóban különös világ mutatkozott ebben a kávéházban, de csak a kávéháznak abban a részében, amely ablakaival a Teréz körút felé nyílott. Igen, csak a Nagykörútra nyíltak az ablakok, amely körútnak a lakói még mindig szokatlan érzések között fordultak be az Andrássy útra, aminthogy ebben a korban még bőven volt olyan polgár és polgárné Pesten, aki röstelkedett volna a maga egyszerűségében a Váci utcán vagy a Koronaherceg utcán végigmenni. Ilyenformán az Andrássy utat is csak nehezen szokták meg a régebbi pestiek – szemfényvesztés, ami itt van, maradjunk csak a körúton. Még az se tette patriarkálisabbá az Andrássy utat, hogy az Abbázia sarokablakából R. Eötvös Károly fekete selyemsapkáját vagy göndör báránybőr süvegét lehetett szemügyre venni. Itt ült trafikra festett, csibukozó török példájára a „vajda”. Olykor savanyú bort ivott csevicés, zöld üvegből, különösen olyankor, ha vidéki vendége kedvéért tovább maradt el a Próféta utcából. – De a kávéház Teréz körúti részében nyoma sincs eme táblabírói flegmának, céhmesteres gőgölésnek, vidékies kaszinók anekdotázásának. Ott úgy tombol, ágaskodik, türelmetlenkedik az élet, mintha tegnap kezdődött volna; mintha tegnap érkezett volna a regényből való fiatalember a Keleti pályaudvaron, és a flaszterre toppantva, azt mondja magában: „Ezt a várost meghódítom!” Fiatal ügyvédek itt próbálgatják ki, hogy elég szúrós-e az új szemüvegük tekintete, valamint itt tálalják fel azokat a bölcsességeket, történelmeket, tudományokat, amelyeket könyvekből, folyóiratokból magukba szedtek. Itt kiáltozzák a frakkjában szálldosó pincér után a francia és az angol újságok címeit – természetesen ügyelve arra, hogy mondanivalójukba némi elmésséget is keverjenek: így gyakran szólítják a pincért pincellérnek, pincnöknek, pincőrnek, amint ez már a század eleji tréfás emberek szokása volt. – A kávéház egyik részében a báránysüveges veszprémi fiskus még mindig a Balaton körül utazgat, mikor a kávéház Nagykörút felőli oldalán már Sven Hedin ázsiai bolyongásai se keltenek különösebb feltűnőséget. Itt durrannak el, e modern firtliben azok a viccek, amelyeket a viccbarátok a főváros minden részéből összehordanak – csak a tegnapi élcekre nem kíváncsi már senki. A legtöbb kávéházi vendég e tájékon olyanformán üldögél, mintha ő tudná egyes-egyedül, hogy mit gondol magában Ferenc József, ki fog győzni a közelgő képviselőválasztásokon, és ki lesz Márkus József után a polgármester. Sőt, hogy az akkoriban ébredező feminizmusról is beszéljünk valamit, egy-egy kaján, fiatal hírlapíró megérkezik mindenféle nőies pletykákkal a cikóriaszagú levegőbe. R. Eötvös Károly szűzdohány füstje már alig töri át a kávéház levegőjét, a modern eszmék harcosainak portorikói és trabukói szagosítják be az atmoszférát.
Ebben a mindennap nyugtalankodó, minden estve a Nagykörút lámpásaival újraéledő, szorgalmas méhekként érkező (igaz, hogy néha bogáncsról hozták a keserű mézet), az újságok közleményeitől is könnyen felhevülő társaságban üldögél az a fiatalember, akit a rendezett anyagi viszonyok között éldegélő öreg polgárok aggodalmas fejcsóválással nézegetnek a kávéház ablakán át, de antul inkább bizakodnak benne azok a kiskereskedők, akik a mellékutcákban a boltajtó két csengetése között csak nagyjában futhatják át az újságjukat; a fa- és szénpincék előtt a fakötegeken üldögélő boltosok, akik meg vannak győződve keserűségükben, hogy már sohasem lesz becsületes tél a világon; a suszterek, akik minden kezükbe kerülő cipőt megtalpalni is akarnak; az utcai gyümölcsárusok, akik már csak azért is szeretik az utcai felvonulásokat, mert több szilvát adnak el; és mindazok a kislakok, akik végtől végig a Terézvároson lehetőleg kapuzárás előtt osonnak haza, mert félnek a házmestertől, aki majd átadja a háziúr goromba üzenetét… Ezek a névtelen kisemberek, akikre jóformán senkinek se volt soha szüksége a városban, legfeljebb minden tizedik újévkor a népszámlálási biztosnak: ezek kezdenek emlegetni magukban reménykedve egy nevet – Vázsonyiét. Őt emlegeti Strasszer, a részletes, aki azzal állít be vevőjéhez, hogy úgyis magyarok vagyunk, szavazzunk hát Vázsonyira; Horváth, a sajtügynök, aki nyáridőben nem megy végig a Király utcán, mert amúgy is olyan sajtszaga van az utcának, mintha minden kereskedő évekre el volna látva sajttal; Bauer bácsi, az óbudai végrehajtó, aki azzal vigasztalja nehéz munkájában kuncsaftjait, hogy ha a demokratikus eszmék győznek, akkor a végrehajtási törvényen is enyhíteni fognak… az esernyőjavítók, akiket sohasem látni máskor a városban, csak olyankor, mikor az eső esik, és már amúgy is megázott mindenki… azok a kis szabók, akik reggeltől estig reménytelenül foltozzák a nadrágokat, mert amúgy is újra kiszakadnak azok… a kávémérések tulajdonosai, akik ráérő idejüknél fogva mindennap kiolvassák a maguk újságját… a kéményseprők, akikkel még maga Táncsics Mihály, az első magyar demokrata sem fogott kezet.
Hát ezek a kisemberek kezdik a Szent Terézia utcáiban leghamarabb megtanulni a Vázsonyi nevét, és a névtulajdonost hében-korban megnézegetik a kávéházi ablakon át. Igen, ott van, ott ül, polgártársai ellenőrizhetik. Már mondtuk, hogy olyan mozgékony, nagy orra van, mint Cyranónak Pethes úr ábrázolásában, de ezenkívül külsejében semmi sem emlékeztet valamely kalandfi, gaszkonyi legényre. Szakálla sincs, mint Martinovics apát óta megszoktuk az összeesküvőket – ha jól emlékszem, fiatal korában oldalszakállt, úgynevezett pakonbartot viselt, mint azok a fiatal jogászgyerekek, akik majd aljegyzők vagy szolgabírák lesznek. Modorában is inkább rátarti volt a későbbi demokrata pápa, nem fogott kezet a komfortáblissal, amikor fuvarját kifizette, mint más, népszerűségre pályázók teszik ebben a korban. Leginkább fölényes, groteszk, ciánkálisan elmés volt a maga társaságában, szeretett egy vagy két szóban megjelölni eseményeket és embereket, mert bölcs ember módjára tudta, hogy a legszebb szónoklatokat elfelejtik, ha azok hosszúra nyúlnak. Nem vetette meg az utcagyerek-csúfolódást, de máskor meg olyan messzi horizontokra pillantott, mint egy keleti bölcsész.
A figurájában, mint Bródy Sándor mondaná, ama kövéredő emberekhez hasonlított, akik már csak azért is örökké nyugtalanok, mert az elhízástól félnek. Holott még javában nyúlánkodott, csak éppen az orra miatt látszott sokkal komolyabbnak, meglettebb embernek, mint a vele egyívásúak.
Ült a kávéházban, és gyilkos szatírát mondott mindazokról, akik nem voltak hívei, vagy ellenfelei voltak. Ez az ember vagy nagyon sok ellenséget, vagy nagyon sok barátot fog szerezni magának. Csak a Radocza kaszinóban legyintettek nagy magabíztukban:
– Ebben a kerületben nem sokat számítanak a szatócsok. A háziuraké itt a szó.
(Szent Terézia utcái, részlet, 1926)
Eötvös Károly
Sokan vagyunk még az élők sorában, akik Eötvös Károlyt láttuk, ismertük, mert hiszen ez a férfiú a nyilvánosság előtt élt, úgy magánéletében, mint közéleti szereplésében.
Mindennap lehetett őt látni Budapest legforgalmasabb helyén, az Andrássy út és Nagykörút sarkán lévő s Abbáziáról elnevezett kávéházban, ahol megvolt a maga asztala, a maga széke, a fekete báránybőrsüvege, amelyet kopasz fején viselt, mint valami fejedelem a hajadonfős kávéházi vendégek között: midőn hidegre fordult a külső időjárás. Máskor csak könnyű, fekete selyemsapkát nyomott a fejére a leggondosabban berendezett kávéházban is észlelhető léghuzam miatt.
Az Abbázia-kávéház volt Eötvös Károlynak öregségére igazi otthona, habár egyemeletes, ma már ódonnak látszó, sötétbarna háza a Próféta utcában minden kényelemmel (amennyi kényelem Eötvös Károlynak kellett) be volt rendezve. Itt, a Próféta utcában egy falra helyezett érctáblán mindössze ennyi volt kiírva: R. Eötvös Károly; a kávéházban még csak ennyi jel sem mutatta a nevezetes férfiú személyét, mégis mindenki ismerte a városban a csibukját, amelyből pöfékelni szokott, a dohány szitáját, amelyet elébe állítottak, valamint a megszokott kávésfindzsáját, amelyből kis kortyokban iszogatta a feketekávét. Ha vidéki vagy nevezetesebb vendég került a kerek márványasztal mellé, még borospoharak is kerültek éjfél felé az asztalra. Ritkán fordult ez elő, mert Eötvös Károly nem volt borissza ember.
Itt ült vagy huszonöt esztendeig minden éjszaka nádfonatú karosszékében legközelebbi ismerőseitől körülvéve. A Vajda asztalának nevezték asztalát, városatyák, politikusok jöttek-mentek körülötte, letelepedtek, meghallgatták anekdotáit, a hírlapírók feljegyezték, és az élclapokban, amelyek még számosan jelentek meg a jókedvű olvasmányokért hevülő Magyarországon, külön rovata volt a Vajdának, amelyben elejtett mondásait szorgalmas kezek feljegyezték.
Kerek, kopasz fejét, fehér, csüngő bajszát, ravaszdi kék szemét, elterpeszkedett alakját, keleties elterülését és nyugalmát a kerek asztal mellett, mind ritkábban és halkabban hallható hangját lassan úgy megszokta a kávéházba járó vagy a kávéház előtt elmenő pesti publikum, mint valami fővárosi szobrot vagy emléktárgyat, amelyet majd csak akkor keresnek, amikor annak egyszer hűlt helye lesz. Így voltunk Pesten a legkiválóbb férfiainkkal. Mondják, hogy hajdanában még Vörösmarty Mihálynak, legnagyobb költőnknek se köszöngettek az utcán, ha az mindennapi útjában keresztülballagott a Belvároson.
Eötvös Károly üldögélt, beszélgetett a kávéházban, néha még éjfél után is, mert minél öregebb lett, annál kevésbé tudott aludni. Néha már hajnalodott, amikor az álmos pincértől bekecsét kérte, mert nem akarta megérni, hogy egyedül maradjon az asztalnál, ahol annyi magyar bölcsességet, vidámságot, kalandot, történetet elmondogatott hallgatóinak, hogy végül a „legnagyobb hazug”-nak nevezték őt kortársai. Persze, nem rossz értelemben kell gondolni a szót, de bizony Eötvös Károly csodálatos memóriájában mind többen és többen kételkedtek, nem lehetett elhinni a hanyatló Magyarországon, hogy egyetlen koponyába, bármilyen nagy volt is: ennyi bölcselem, tudomány, emlék, élmény elfért volna.
Egyszer aztán Eötvös Károly nem ment el többé a kávéházba, de másfelé sem. Azt mondták, betegeskedik. Utóbb arról jöttek hírek, hogy elméjében megzavarodott. Csaknem magányosan, elfeledve halt meg Magyarország egyik legkiválóbb elméje, mert túlélte korát.
*
Eötvös Károly életvilága a legszebb és legérettebb a tiszaeszlári pör idején volt.
Ekkor volt egész férfi. Betegség, gyöngeség, szeszély és félelem nélküli, egész ember. Elméje frissessége vetélkedett testi frissültségével. Hódító volt, Napóleon. Az igazságot hódította meg, amikor egy egész világát a hazugságoknak győzte le.
1883. július 29-e volt az a nap, amikor azt a nevezetes ügyvédi beszédét elmondta a nyíregyházi törvényszék előtt, amely beszédnek (igaz, hogy hat óra hosszáig tartott) első eredménye az volt, hogy az eszlári vádlottakat felmentették, későbbi következménye az volt, hogy azóta elmúlt ötven esztendő alatt egyetlenegyszer sem bukkant fel a vérvád gyanúja, még a dajkamesékben sem.
Eötvös a maga emlékirataiban (A nagy per, amely ezer éve folyik s még nincs vége) azt írja, hogy nagyrészt rögtönözve, „kapásból” mondta hat-hét óráig tartó védőbeszédét.
Nagyon is igaza lehet Eötvös Károlynak ez állításában. A beszéd egyes részleteiben, midőn a szónoklási hév elragadta és messze ellendítette tárgyától, Nyíregyházától, a szemközt ülő bíróságtól és a lábainál imádkozó vádlottaktól. De még a hallgatóságtól is, amely oly áhítattal hallgatta, mint egy nagy színjáték nagy hősét.
De általában ez a Cicero szónoklataihoz hasonló ügyvédi beszéd apránként készült a nagy elmében, harminchárom napig, amíg a tárgyalás tartott, legalábbis foglalkozott azzal az ügyvédi székben üldögélő Eötvös Károly, hogy mit fog mondani, amikor majd rá kerül a sor. De ha harminchárom napig nem is gondolt volna mindig elmondandó védelmére, bizonyosan eszébe jutott a védelemnek az a része, amelyet a maga részére akart fenntartani, midőn a tárgyalás vége felé, az utolsó felvonás előtt, a védőtársai között kiosztotta a szerepeket, kinek miről és hogyan kell beszélni.
(Friedmann Bernát nem is volt megelégedve a „sikerével”, mármint azzal a szerepkörrel, amelynek betöltését Eötvös rábízta, még a tárgyalás végezete előtt elutazott Nyíregyházáról, amit bizonyára nem tett volna, ha meg van elégedve önmagával.)
De nem engedte volna azt Sternné sem, hogy Eötvös Károly talán „készületlenül” lépjen a bíróság elé.
Erről a bizonyos Stern Jenőnéről kevés szó esett az eddigi emlékiratainkban, amelyeket a tiszaeszlári pörről írtak, pedig ennek az Erzsébet királyné termetű, feketehajú, igen fehérarcú, lobogószemű asszonyságnak legalábbis volt annyi szerepe a magyarországi zsidók történetében, mint különböző bibliai asszonyságoknak, akikről az iskolákban tanítanak.
Sternné egyike volt a legeszesebb asszonyoknak.
Ha nem vidéki levegőben, a posztókereskedéssel egybekötött nagytrafikban tölti el elég egyhangú életét: bizonyára mások is tudnak róla az országban, mint a Szabolcs megyei gavallérok, akik egy időben mind szerelmesek voltak Sternnébe, nemcsak fejedelmi szépségénél, de zsenialitásánál fogva is. Ez az asszony többet tudott minden korabeli asszonynál: tudott bánni a férfiakkal. Tudott bánni velük olyanformán, hogy manapság a legdicsekvőbb morgó-temetőbeli csontgavallér se tudná Sternné személyét beleszőni csiklandós kalandjaiba. Engedelmeskedtek Sternné eszének, mindenkinek a nyitját megtaláló szavának, felejthetetlen, ambiciózus tekintetének a szabolcsi urak, tisztek, keresztények és zsidók. Mert soha senkivel se akart rosszat. Mindenkinek tudta ügyét-baját, de még a gondolatát is, mert őszintévé tudta tenni a férfiakat, amikor vele beszélgettek. És jótanácsot adni Sternné volt hivatva annak is, akinek már a pap se tudott vigasztalást mondani.
Sternéknél lakott Eötvös Károly nyíregyházi időzése alatt.
Itt volt kényelmes szobája, amelyet Sternné rendezett be, hogy a kiváló ügyvéd itt tanácskozhasson, dolgozhasson, pihenhessen. Ez a hűvös, légymentes, komótos lakás várta Eötvös Károlyt, amikor izzadtan, gyötrötten, párologva eljött a mindennapi, kánikulai forróságban töltött tárgyalásokról. Sternné nem beszélt, de még a gondolatát is kitalálta Eötvösnek.
Sohase volt, se azelőtt, se azután, olyan háziasszonya.
Életöröm, ötlet, frissülés volt ezzel az asszonnyal való társalkodás. Józan esze megmutatta a hibákat, amelyeket a férfiak elkövettek a törvényszéki tárgyaláson; látta, „érezte” egész arányaiban a bírósági eljárást, és a hangulatokról annál inkább értesítette Eötvös Károlyt, mert hiszen trafikjában jóformán mindenki megfordult.
Sternné hallotta először Eötvös Károly védőbeszédét, amint az a házában, szobájában tanulgatta azt, és az eszes asszonysággal közölte először, hogyan gondolná a zsidók tökéletes megvédését mostani nagy bajukban.
Sternné összevont szemöldökkel, nyílt elmével és a szavakon túli értelemmel hallgatta vendége előadását. (Stern úr maga, egy igen jóravaló és ritka becsületességű posztókereskedő nemigen avatkozott a dolgokba, mert az volt a neve, hogy a „süket Stern”.)
Az asszonyság megjegyzései, amelyeket a készülő védőbeszédre (és általában az egész védelmi rendszerre) mondott, nem maradhattak nyomtalanul.
*
Eötvös Károly (éppen háziasszonya révén) tudta azt, hogy a nyíregyházi nők rossznéven vették tőle, hogy a tárgyalás folyamán feltett kérdéseivel, amelyeket különösen az orvosokhoz intézett a tiszadadai hullára vonatkozólag: többször zavarba hozta a szemérmes nőket, úgyhogy azoknak arcpirulva kellett elhagyni a termet, mikor a legkényelmesebben elhelyezkedtek volna. Hiába, a nők még a törvényszék előtt sem feledkezhetnek meg szeméremérzetükről, mert hiszen ezzel legnagyobb varázsukról mondanának le.
– Eötvös egy neveletlen, goromba fráter! – hangzott itt is, ott is, ahol a nyíregyházi nők Eötvös Károly viselkedését megbeszélték. Különösen azokban a napokban, amikor a boncoló orvosokkal Eötvös újra ízekre szétszedte a szerencsétlen eszlári leány holttestét.
Erre a női hallgatóságra nem számíthatott tehát a védőügyvéd. Pedig a nők nélkül még a tiszaeszlári pört se lehet végleg elintézni.
Mit tett tehát Eötvös Károly?
Éppen Sternné útján „közhírré tette” a városban, hogy óvakodni fog védőbeszédében minden kétértelmű megjegyzéstől, és a női szerveket, testrészeket latin nyelven fogja felemlíteni. A bírák és a férfiak nagyrésze úgy is tud latinul, aki nem tudna: az meg kitalálja, hogy miről van szó.
Így is készülődött Eötvös a védőbeszédre.
A régi Magyarország legnagyobb védőbeszédének mondják Eötvös Károly beszédét, amelyet az eszlári vádlottak mellett elmondott.
Valóban nagy hatása akkor lett volna ennek a beszédnek, ha előzetesen a törvényszék már nem tűzi ki a békülékenység fehér lobogóját azzal a határozatával, amellyel Scharf Mórictól az eskütevés jogát megtagadja; ha Seyffert királyi főügyész-helyettes előzetesen el nem ejti a vádat az összes vádlottak ellen, mondják sokan, akik most ötven esztendő múltán az eseményekre visszagondolnak.
De Eötvös védőbeszédének mégis történelmi jelentősége volt.
Magyarország lelkiismeretét kellett megnyugtatni, amely a várható felmentő ítélet előtt e napokban talán jobban nyugtalankodott, mint akkor, amikor a vérvádat gonosz kezek napvilágra hozták.
Egy ország összevont szemöldöke és a nagyvilág újraéledt kíváncsisága fordult Nyíregyháza felé a pör újabb eseményei révén. Tagadhatatlan, hogy még nem volt egyhamar megelégedettség a vád elejtése miatt, különösen az alsóbb néposztályok elégedetlenkedtek, amelyek már beleélték magukat a zsidók bűnösségébe az esztendőnél tovább tartó izgatás révén.
De még maguk a józanabb zsidók is azt mondták:
– Nem így kellett volna ezt a pört elintézni!
Az elégedetlenséget az eddig elhangzott védőbeszédek sem tudták csillapítani. Friedmann, Funták, Heumann Ignác nem találták meg a hangot, amit ehhez az országos tűzveszedelemhez kellett volna intézni, hogy a tűz végleg kialudjék a lelkekben és elmékben. El kellett fojtani a megkisebbedett lángokat véglegesen, a hamu alá rejtőzködő tüzet meg kellett semmisíteni, hogy az alattomosan húzódó füstből fel ne csapjon újra a láng. Nem lehetett kialvatlanul hagyni egy tűzrakást, hogy az a legkisebb szélre megint fellobogjon, miután a tömegek lelkében még mindig volt elég gyújtható anyag.
Eötvös Károlynak kellett végleg eloltani a tüzet: azért volt nagy jelentősége az ő özönvízként áradó szavainak.
Így árad a Tisza, amikor már összegyűltek benne a mellékfolyók vizei. Így szakad a záporeső hosszú szárazság után, mikor a felhők megnyitják keblüket. De így omlik a könny is nagy, szívtépő fájdalom közepette. Ahogyan Eötvös Károly beszélt.
*
Eötvös Károly nagy beszédét úgynevezett deákferences, zsinóros attilában mondotta el, amint hogy mindenkor nagy híve volt Deáknak, ennek a dunántúli származású, tempós, szenvedélymentes politikusnak, akiről egy egész korszakot neveztek el Magyarország történetében.
Eötvös szerette a Deák Ferenc gesztusait is utánozni bölcselkedésben, nyugalomban, táblabíró modorban.
Itt, a szenvedélyes Nyíren, ahol a fiatal, lobogó, szabadságharcos Kossuth Lajos volt az úriemberek szívbeli ideálja: eleinte különös hatásúak voltak Eötvös szélesen hömpölygő, inkább csendre intő, mint cselekvésre késztető, dunántúlias kedéllyel elmondott szavai; csak akkor figyeltek fel igazában, amikor beszéde első fertályában váratlanul támadni, becsmérelni kezdte Székely Ferencet, az itt járt főügyész-helyettest, akinek hanyagsága miatt elvadult a tiszaeszlári vizsgálat.
Ez a Székely Ferenc főügyész-helyettes utazott ide Pestről annak idején, hogy az eszlári vérvád ügyében a vizsgálatot irányítsa, részt vett a tiszadadai hulla megszemlélésében, és akinek lanyhasága felbátorította az idevaló hatóságokat a vizsgálatnál tapasztalt erőszakosságokra. Csaknem azt mondta Eötvös Károly, hogy Székely Ferenc az oka annak, hogy már csírájában el nem fojtották a vérvádat.
No, ez a támadó hang már ígért valamit. Talán mégse oly flegmatikus táblabíró ez az Eötvös Károly, mint amilyennek látszik.
Az elnök megintette a főügyész-helyettes támadásáért Eötvöst. De tagadhatatlanul ügyes fogás volt ez a kirohanás az ügyvéd részéről, mert felizgatta az érdeklődést maga és mondanivalója iránt, amint a főügyészt „leszamarazta”, mint akkortájt mondták.
*
Nézzük most a feljegyzéseink során többször emlegetett budapesti hírlapírót, a kitűnő szemű Tóth Bélát: mit jegyzett fel Eötvös Károly beszédéből:
„A déli órákig kétszer tartott szünetet az elnök.
A közönség alig akart mozdulni a teremből, melynek levegője szinte tűrhetetlenné vált.
Eötvös egyedül nem látszott kimerültnek.
Hangja csengett, gondolatmenete ellenállhatatlanul ragadta magával a figyelmet.
Eötvös beszédének nagy része a pör orvostani részére vonatkozott. S jól mondta Eötvös, hogy Condé herceg öngyilkossága óta nem jutott ily óriási szerep a medicina forensisnek, mint ebben az ügyben, mi pedig azt mondhatjuk: soha védőügyvéd oly bámulatos biztonsággal, tudással és ügyességgel, mint ma Eötvös. Csodálatos szorgalom, még csodálatosabb éles ítélőtehetség kellett ahhoz, aránylag oly rövid idő alatt annyira behatolni a kórbonctanba, a szövettan és a törvényszéki orvostan szakemberek által is alig ismert rejtekeibe, amint Eötvös tette.
A dadai hulla azonosságát Solymosi Eszterrel oly kérlelhetetlen okfelhalmozással bizonyítgatta, hogy imponált azoknak is, akik pártkérdést csináltak a bűnügyből.
Mivel a teremben szokatlan nagy hölgyközönség volt jelen, Eötvös igen tapintatosan úgyszólván átsiklott a holttest nemi viszonyai felett; e tárgyról szólva kizárólag latin műszavakat használt.
Magát a vizsgálóbírót sem támadta oly élesen, mint a tárgyalások után hihettük; de sújtó ereje volt annak, amint felsorolta, mint halmozott össze a vizsgálóbíró minden kezébe akadt bizonyítékot a rituális gyilkosság erősítésére, és mellőzött szándékosan minden mentőkörülményt.
Közel hét óra hosszáig tartó beszédének végén, ahelyett hogy lankadt volna, egyéniségének egész fellobbanó élénkségével és teljes ércben csengő hangjával hirdette a kiengesztelődést, amely az ügy lezajlását vajha követné.”
*
Eötvös Károly beszéde miatt ezen az egyetlen napon délutáni négy óráig tartott a törvényszék tárgyalása. Soha ilyen későn nem ebédeltek az úriemberek Nyíregyházán, amely már vacsorának is beillett volna. Az utolsó vacsorának, amelyet az ítélet kimondása előtt költenek el könnyek között a vádlottak, aggodalmak között azok vádlói, mert már Eötvös beszéde után világosan érezte mindenki, hogy Magyarország lelkiismerete a szegény, nyomorult foglyok mellett döntött. Közelgett az ítélet napja.
(A tiszaeszlári Solymosi Eszter, részlet, 1931)
HOGYAN VÉDETT EÖTVÖS KÁROLY?
A foglyok csak növesztették a szakállukat a börtönben, mint ez a foglyoknak a világ fennállása óta szokása, de a külső világ annál inkább megrendült a törvényszék vádhatározata miatt.
A „tiszaeszlári hecc”, amelynek valóságában (a gyilkosság rituális célból való elkövetésében: komolyan talán csak párszáz ember hitt Magyarországon, aki a meghamisított „Talmudnak” is hitelt adott, amikor azt ebben az időben Rohling kiadta), a „tiszaeszlári hecc” a királyi törvényszék határozata folytán fenyegető árnyként kezdett növekedni a szemhatáron, mint valami ismeretlen, földöntúli fekete szellemalak, amely nagy pusztításokat végezhet az addigi, elég nyugalmasnak mondható civilizált életben. Ha valóban kiderül, hogy a sakterek csakugyan vallási okból, húsvéti rituális törvény értelmében vették vérét a keresztény leánykának!… Ha a kótyagos Scharf Móric vallomásai igaznak bizonyulnak!… Ha bebizonyosodik, hogy egy egész zsidó hitközség szövetkezett egy senkinek sem vétett cselédleányka elpusztítására, eltüntetésére, hullájának úsztatására!… Kiszámíthatatlan dolgok következnek a világon.
Kellő védőkről kellett tehát gondoskodni a bebörtönzött áldozatok mellé, akik a tárgyalás lelki tortúrái alatt is figyelmezzenek, hogy az igazság el ne homályosodjék.
Odáig igazában csak Heumann, egy széles vállú és eszes nyíregyházi ügyvéd foglalkozott a zsidók dolgaival. Ő jelent meg a bíróságoknál, a tanúkihallgatásoknál, koldusok ügyét vitte, akiktől ügyvédi honoráriumra nem számíthatott. Ellenben annál több része volt bántalmazásban, amikor a „svarc auf veisz” bebizonyosult gyilkossági ügyet „hátráltatta” közbelépéseivel. Nem a legszerencsésebben mentek a dolgok kezében; hónapról hónapra újabb nyomokat talált a hatóság a zsidók bűnössége mellett (a tutajosok vallomása volt talán a megrendítőbb, akik bevallották, hogy hullaúsztatást bíztak rájuk az eszlári zsidók küldöncei, sőt látták is a szekéren a tutajhoz szállított hullát); másrészről tanúi jóformán csak a vádhatóságoknak voltak a legkülönbözőbb eseményekre.
Heumann-nak ugyan segédkezett még egy fiatal pesti ügyvéd, bizonyos Székely Miksa, akinek az a nexusa volt e vidékkel, hogy a nyíregyházi főtrafikosnak volt a fia.
De nyilvánvaló volt, hogy ketten nem bírják a tizenöt vádlott védelmét, bár Heumann kősziklából faragott, félelem nélküli, ragyogó eszű védőnek bizonyult a zuhatagként ömlő csapások alatt is. (Hátramaradt iratai, levelezései, amelyeket e sorok írójának volt alkalma áttanulmányozni, bizonyítják, hogy nem ijedt meg az üldözésektől, háza ablakainak gyakori beverésétől, sőt az életveszélyes fenyegetésektől se, amelyek a vizsgálati fogságban levő zsidók védelme között érték. Fanatikusan bízott az igazság kiderülésében, bár az mindig távolodni látszott az újabban történő nyomozások révén.)
Végre, csaknem másfél évi bebörtönzés után, a végtárgyalás kitűzése előtt, mint abban az időben mondták: „az akasztófa árnyékában”, eszükbe jutott az ártatlanul szenvedő „hitsorsosainak”, hogy az eszlári pörben hatékony védelemről is gondoskodjanak.
Volt akkoriban valamely zsidó egyesület, amelyet különböző neveken emlegettek; mondták zsidók általános szövetségének is. Ennek a szövetségnek volt egy budapesti megbízottja, aki kutatni kezdett megfelelő, országos nevű védőügyvédek után, akik majd a bíróság előtt a vérvád gyanúsítottjait megvédelmezik az igazságtalanságtól. Hol lehet találni ilyen bátor és köztiszteletben álló védőt? Csak a függetlenségi pártban, amelynek hőseiről már előbb beszéltünk. Ott voltak azok a férfiak, akik az országos bajokban, a nemzeti veszedelmek idején, de a nagy igazságtalanságoknál is fel mertek szólalni. Ott volt Polónyi Géza, Eötvös Károly és más híres ügyvédek; igaz, hogy ezen a párton voltak Verhovay, Istóczy Győző, Ónody Géza és a többiek is, de másabb világfelfogással és világszemlélettel, mint a függetlenségi párti képviselők nagyrésze. (Polónyi Géza Nemzeti Újság címen napilapot indított Verhovay Gyula Függetlenség-e ellen, míg Eötvös Károly a legokosabb „újságkirály”, Csávolszky Lajos Egyetértés-ének volt munkatársa Ágai Adolffal együtt, ahol a függetlenségi politikát pompásan keverték a szabadelvű eszmékkel. Megnyugtató érzés e kor történelmének tanulmányozói részére, hogy az újságírók akkor is tudták a magukét, mit kell írni lapjaikba, ezelőtt ötven esztendővel, amikor látszólag megzavarodott volt a világ. Céltudatosság nélkül sohase jelentek meg sorok a korabeli sajtóban!)
Az eszlári védők csoportjának összeállításánál legelsősorban Eötvös Károly neve került kombinációba. Valahogyan higgadtabbnak, megbízhatóbbnak, sőt tekintélyesebbnek látszott ez a függetlenségi követ, mint az egyéni harcokban sokszor elvakult, legkülönbözőbb ellenségekkel küzdő, nagyeszű Polónyi Géza, aki éppen akkor volt belekeveredve valamely ügybe, amelyet „gráci postarablás” néven emleget a kriminalisztika. Arról volt szó, hogy a gráci postahivatalban kiraboltak egy öregurat, aki éppen pénzküldeményt akart bízni a császári postahivatalra. A tettesek Budapestre menekültek, és Polónyi Géza, a híres ügyvéd védelmét kérték.
A korszak ítélete szerint az ügyvédnek, bármilyen csodatevő hírében állott is, válogatni kellett volna azok között az ügyek között, amelyekben szereplést, pláne védői tisztséget vállal. Holott a bűnösöknek és ártatlanoknak mindig szükségük van a jó ügyvédekre! Polónyi Géza elvállalta a gráci postarablók védelmét, és ezért maradt ki az eszlári kombinációból, holott az eszlári pörben éppen régi ellenfelével, a végzetes és perkeverő Verhovay Gyulával vehette volna fel a harcot újra régi bajvívó módjára, aki szeretett körömszakadásig küzdeni.
Eötvös Károly ebben az időben még többnyire csizmában és szűk magyar nadrágban, Deák Ferencről nevezett térdig érő, zsinóros kabátban, csokorra kötött, rojtos nyakkendőben, nyitott gallérban mutatkozott a külvilág előtt, a nyolcvanas évekbeli tekintélyt tartó, vidéki urak ruházkodásában. Ilyen ruhában járt a képviselőházba vagy a függetlenségi párt szenvedélyes gyűléseire, mert természetesen a pártbeli veszekedések, az igazán szenvedélyes gyűlölködések, a drágalátos személyeskedések – „ki a legény a csárdában?”, a „tök a tromf”, az „állok elébe”, a „kutya ugat, karaván halad” és hasonló című megszólalások a függetlenségi párt családias, belső gyűlésein történtek. Az öregségére oly félisteni flegmájú Eötvös Károly többször is megdöngette az asztalt, mint erről a hivatalos história tud. Mindig volt kéznél egy-két régi példája, öreg táblabírák vagy nemzeti, többnyire dunántúli régi nevezetességek, akikre vitáiban hivatkozhatott.
Mikor azonban a tiszaeszlári vádlottak védelmére felkérte volt az a bizonyos egyesület, amely a szegény zsidók dolgával törődni kezdett: Eötvös Károly a védői megbízással (és a védelem szervezésével) történt esemény után nyomban felcsapott doktornak. „Vén fejjel”, mint mondogatta, a törvényszéki orvostant kezdte tanulmányozni, a hullák változatait vizsgálgatni, a boncolások jegyzőkönyveit tanulmányozni. Lassan, meggondolkozva, mint egy táblabíró-világbeli úriemberhez illik, haladgatott előre tanulmányaiban. Apránként, délutáni sziesztálás közben, olvasgatta a régi törvényszéki levéltárakból való orvosi „bonc-jegyzőkönyveket”, néha kétszáz esztendőseket, majd meglátogatta a gorombaságáról híres Kovács professzort, az orvosdiákok anekdotabeli rémségét, és kezdett tőle vitatkozás ürügye alatt egyet-mást megtudni; ugyancsak a törvényszéki hullák és a róluk felvett hivatalos jegyzőkönyvek szapora olvasgatása után látogatott el Scheuthaler orvosprofesszor úrhoz (aki később a nyíregyházi tárgyaláson, ahol szakértőként meghallgatták, azt vágta ki a bíróság előtt, hogy életében legalább negyvenezer hullát látott).
A nyíregyházi börtönben időző zsidókkal – védettjeivel – egyetlen szót sem váltott Eötvös Károly ez idő alatt. Heumann-nak, védőtársának, három levelet írt az ügy állása felől tájékozódva. Apró betűs levelei szinte jelentéktelen kérdésekkel vannak spékelve. Az egész gyilkossági ügy nem látszott őt érdekelni tennivalóiban. Hullákat tanulmányozott, hogy majd bizonyíthassa a nyíregyházi kir. törvényszék előtt, hogy a megtalált tiszai hulla (amelyen persze gyilkosság nyomát felfedezni nem lehetett) azonos a keresett Solymosi Eszterével és a halál vízbefulladás útján „jött létre”. Nem mindennapi figuráját a korszak híres védőügyvédjének gyakran lehetett látni a régi klinikákon, ahol holttesteket boncoltak ifjú orvosnövendékek tanulása céljából. Körszakállával, magasodó homlokával, vitézkötéses ruhájában ott álldogált a doktorandusok között, és nyelte a professzorok előadásait, különösen olyankor, midőn vízihulla került a boncolóasztalra. De vizsgálta öreg apácák és ifjú rózsalányok holttesteit is, hogy belelásson a halál után bekövetkezendő rejtelmekbe. Talán egyetlen törvényparagrafust se nézett meg egész idő alatt, amíg a védelemre készült, hónapok munkájával, ellenben annál bőségesebben olvasott orvosi könyveket… Mint az anekdotázó nyelvek mondták: olyan óriási tudásra tett szert nem mindennapi észbeli tehetségével, hogy egy százesztendős anyókáról is bebizonyíthatta volna, hogy azonos Solymosi Eszterrel.
…Szerencsére, erre nem került sor, mert a nyíregyházi törvényszék nem adott hitelt a „gyilkosság” koronatanújának, a gyengeelméjű Scharf Móricnak, az eskütevést tőle megvonta, és a végtárgyalás alatt kivilágosodott igazság révén a vádlottakat a terhükre rótt bűncselekmény alól felmentette.
(Tiszaeszlár az ötvenedik évforduló alkalmából, részlet, 1932)
Szerkesztette: Praznovszky Mihály
