Fráter Zoltán: Eötvös Károly helye a kortársak között

A „Két évforduló közt” emlékülésen elhangzott előadás

Az úgynevezett helykijelölő, helymeghatározó értekezések vagy nagyon egyszerűek, vagy nagyon bonyolultak szoktak lenni, vagy kisül róluk, hogy majdnem a lehetetlenre vállalkoztak. Egyszerűek, ha mindenféle megfontolások, felvetések figyelembe vétele után az értekező oda jut, hogy mégiscsak minden úgy van jól, ahogy eddig tudtuk, a méltán elfeledett szerző nem is érdemel többet a feledésnél, vagyis okkal tölti be azt a helyet, ahova az utókor emlékezete sorolta. Bonyolultak, ha mindenféle megfontolások, felvetések figyelembe vétele után az értekező oda jut, hogy nem egészen úgy van, ahogy addig tudtuk, a tárgyalt szerzőt méltatlanul feledtük el, ideje végre felfedezni és méltó helyére állítani. De hol a helye annak a szerzőnek, akiről nem esik elég szó, ám ha mégis beszélünk róla, vitathatatlanul látjuk érdemeit, jelentőségét, aztán minden marad a régiben, miután az olvasói érdeklődés hullámzásaiból sem lehet mélyreható igazságokat megállapítani?

Ha a kereskedelmi lista kétes rangsorától eltekintve firtatjuk Eötvös Károly helyét, már az kissé zavarba ejtő, hogy mennyire összetett műfajt hozott létre ez a mesélő szerző. Éppen ezért alapos okkal feltételezhetjük, hogy nem csupán az utóbbi évtizedek irodalomtörténet-írása hárította Eötvös elhelyezését, hanem már közvetlen utókora is csak félig-meddig tudta valahova tenni.

Érdemes szemügyre venni, kikről is van szó, ha Eötvös Károly működésének emberi közegét, társadalmi kontextusát keressük, hiszen már a kortársait sem egyszerű meghatározni.

Kortársa volt legalább három emberöltő, ha azokat a nemzedékeket számítjuk, akikkel hetvennégy éven át egy ég alatt élt. Az 1840-es években születettek közül Mikszáth és Kiss József nemzedéktársa volt, aztán jött a hatvanas évek elejének nemzedéke, a modernség előkészítő hulláma, Ambrus, Bródy, Gárdonyi, Herczeg Ferenc, Szabolcska Mihály évjárata, majd a hetvenes évek végén, a nyolcvanasok elején megszületik Ady, Krúdy, Móricz, Babits, Kosztolányi nemzedéke. Eötvös megérte a modern irodalom virágba borulását, de már nem értette, valószínűleg nem is érdekelte az új irányzat. A huszadik század esztendeiben is alapvetően a múltban élt, a reformkorhoz és a kiegyezés idejének első évtizedéhez mért mindent. Így nyilatkozott a Budapesti Újságírók Egyletének 1909-es Almanachjában, amikor az Abbázia kávéházban a legújabb irodalomról kérdezték: „Nagy dolog! – mondta fejét csóválva és körülnézett az ő hűséges udvarán”, vagyis asztaltársasága gyülekezetén. Elmondott két kis anekdotát Kossuthról és Deákról, majd főleg azért hibáztatta a fiatal nemzedéket, mert írásaiknak nincs nemzeti karaktere. „Amért valaki egy kútágast leír, az még nem magyar író, aminthogy nem tartom annak az olyanokat sem, kik mindent zsinórba és dolmányba öltöztetnek, ahogyan a forradalom utáni Petőfi-utánzók tették.” Rosszallta a külföldi hatásokat mind a tárgyban, mind a stílusban. Jókai volt számára a „legnagyobb szépíró lángelme”, őt állította példának kortársai elé, noha még Jókainak is felrótta az említett nyilatkozatban, hogy gyöngén alkot és ír ott, ahol „napi érdekű, pillanatnyi feltűnésű vagy idegen nemzetek történetéből és társadalmából merített tüneményeket vesz tolla alá”. A mai íróknak is le kellene mondani „a sok rendőri, bűnügyi, elméskedési, szójátéki alkotásokról, s a zsebnek, nemi életnek és hivalkodásnak utálatos visszaéléseiről”. Eötvös számára az irodalom értelme a megnyugtató, szórakoztató és igényfelkeltő, nemzeti öntudatot erősítő szerep, amely a nagy célok, nagy tettek ábrándjainak lebegtetésével neveli magyar érzelmekre, magyaros gondolkodásra olvasóját. „A régi író komoly andalodásra bírta az olvasót, a mai író haragra, dühre korbácsolja az olvasó lelkét. A régi író édes, benső mosolyra gerjesztett bennünket, a mai író röhögésre.”

Bonyolítja megítélését, hogy ízlése, alkotómódszere lényegében mindvégig változatlan maradt, mondhatni túlélte saját korát, és a kialakuló modern irodalmat nem akarta, nem tudta megérteni annak ellenére, hogy szemléletében bőven akadtak liberális vonások.

A modern fiatalok mindemellett már életében és halála után is szépen írtak Eötvösről. De az elismerés csak részben, sőt kisebb részben szól az írónak. A felemás értékelések nagyobb súllyal méltányolják Eötvös emberi alakját, karakterét és élőbeszédben elmondott történeteit. Jórészt nem a szépíró, hanem a politikus érdekli már 1906-ban Juhász Gyulát, aki két évvel később valóságos kisportrét rajzol róla a nagyváradi Szabadságban, majd a Szeged és Vidékében, miután Eötvös nagy hatású felszólalását elmondta a házszabályreform vitájában. Dicséri szép magyar nyelvezetét, de még inkább kiemeli a liberális irány és az emberi erények összhangját, egységes szellemét, és kissé történelmi figurának látva, lényegre tapintó megállapítással zárja cikkét: „Nagy magyar causeur ő: íme egyéniségének és hatásának titka. Kávéházi táblabíró: íme érdekessége és tragikuma, ha ugyan az ő sugaras lelkében tragikum lehetne. A magyar reneszánsz elkésett, utolsó mohikánja az abbáziabeli nevető bölcs, és ha különös, kerek képe föltűnik előttünk, a kávéházi füst, mint a múlt idők lilás patinája folyja körül őt, és sajátságos érzés fogja el a fáradt epigont, nézvén az ő kissé kövéres kezét, amelyet valaha régen a haza bölcse is megrázott.” Karinthy az Így írtok ti 1912-es, első kiadásában a Magyar próza fejezetébe „Eötvös Károly, az adomázó” címmel illeszti be Az első magyar fénymázkészítő sokadik folytatását. Éles szemmel veszi észre és éles vonásokkal mutatja meg a vajda írói és emberi modorának legfeltűnőbb jegyeit, némileg visszavágva Eötvös 1909-es nyilatkozatára: „Miután előkelő pesti hírlapokban többször feddőleg nyilatkoztak a modern irodalom elsekélyesedéséről, az ifjabb lapokban tapasztalható téma- és ötlethiányról: – a kezdő író elhatározta, hogy tanulmányozni fogja néhány komolyabb orgánum irodalmát és e célból kijegyezte vázlatkönyvébe kitűnő publicistánk fent jelzett értekezésének kilencvenhetedik folytatását, mely az orgánum tárcarovatában folyik”. A torzképben, amelynek középpontjában az az égető kérdés áll, hogy mikor is kezdődhetett Kifenevóth Gábor gyomorrákja, a szórakoztató öncélúság minősítésén kívül semmi bántó nincs. Karinthy találó humora és stílusbravúrja inkább népszerűsíti Eötvöst. Kosztolányi már az egész életművet teszi mérlegre A Hétben írt nekrológjában, s bár a kegyelet hangján szól, reális megítélésű, árnyalt képet fest. A kávéház tükörablakában látja a vajdát, vese alakú márványasztal mellett, táblabírósan merengve a szivarfüst ábráin. „Eötvös Károly egy darab magyarság, egy darab történelem, egy darab múlt, a nemesi kúriák hervatag fuvalma, s az új kor lehelete, aranyló humor s politikai bátorság, kedély s hősiesség, dohogó tréfakedv s gyengéd, szemérmes, andalgó költészet.” Fonák tulajdonságok összjátékával érzékelteti azt a bonyolult képződményt, akit ragadványnevén csak „vajda”-ként emlegettek ismerősei. A visszás jellemzők egyike, hogy Eötvös, noha munkái huszonnégy kötetre rúgnak, nem vallotta magát hivatásos írónak. „De ha írt, akkor a tolla csevegett, és olvasván remekbe készült mondatait, hallottuk a hangját, láttuk barna arcát, széles koponyáját, két különös, egymástól aránytalanul távol álló kormos szemét, melyben a finom malícia, a kedvesség, az ötlet és a hang sziporkázott. Néha forradalmárnak gondoltuk, néha a konzervativizmus megtestesülésének, néha költőnek, néha boszorkányos fiskálisnak, néha egy áldott kedélynek, néha pedig egy eleven lexikonnak.” És visszás persze maga a jellemzés is, amely megint csak az élőszót és az előadó testi adottságait eltéphetetlenül hozzáképzeli az írásbeliséghez. A vajda habitusát Kosztolányi érzékelteti legtömörebben a nekrológját összegző költői képpel, amely szerint Eötvös tengernek álmodta a Balatont, és tengernek álmodta a magyarságot is. A budapesti kabarét megalapító, első klasszikus konferansziénk, Nagy Endre másfél évtizeddel később, a Hajnali beszélgetések Lukits Milossal című kötetében személyes emlékek felidézésével rajzolja meg Eötvös arcképét. A külső megjelenés részletes leírása után a vajda mindent jobban tudó konzervativizmusát emeli ki. Szeretettel emlékezik rá, de nem hallgatja el, hogy a mester már-már szinte dilettáns módon viszonyult az íráshoz. „Tajték, iszap, nemesérc korlátlan egyenjogúsággal rakódott le e könyvekben, így vált belőlük gazdag bánya, amelyben a magyar élet halhatatlan emlékei rejtőznek. Műfaj nyűgét nem vállalta, írókkal nem érintkezett, az irodalom elért eredményei elől elzárkózott, az írás annyi volt csak nála, hogy megnyitotta a csapot és gyönyörködött a bőségében, az akadálytalan zuhogásban. Megesett, hogy belékezdett valami anekdotaszerű visszaemlékezésbe, úgy tervezte, hogy egy-két tárcában végez vele, és vaskos kötetté dagadt széles áramlásában.” A kritikusabb, bár nem alaptalan jellemrajz indítékait maga Nagy Endre leplezi le a portré befejezésekor. Mint közkedvelt konferansziét hívatta lakására Eötvös, ahol átnyújtotta neki legújabb könyve kefelevonatát, hogy olvassa. Rögvest kiderült azonban, hogy nem bírálatot várt Nagy Endrétől, hanem felolvasást, vagyis nem a fiatal kolléga véleményét akarta, hanem a hangját. „Az én hangomon a maga művét akarta hallgatni” – jegyzi meg csalódottan Nagy Endre, s utólagos elégtételként némi malíciával bizonygatja a vajda önelégültségét, amellyel saját művének három óra hosszáig tartó felolvasását elragadtatott kiáltásaival szakította meg: „– Az istenfáját, de gyönyörű!… Olvasd csak még egyszer azt a mondatot!” (…) „Megállj csak! Olvasd csak még egyszer!… Nem jól hallottam!” (…) „Az istenfáját! Hogy hogy is tudtam ilyet kitalálni!” Az emlékezés utolsó sorai mégis megrendítő szorongással idézik fel az összekuszálódott memóriájú öregembert, aki még betegen is érvényesíteni tudta hatalmát, akinek ellentmondani nem lehetett. Utolsó évében Szemesen látogatta meg őt az akkor már közéleti hírességnek számító, egyszemélyes parlamentnek titulált Nagy Endre, mire a vajda csodálkozva fogadta: „– Hogy kerültél ide Balatonfüredre?” Már hogy Szemesre, javította ki a nyilvánvaló tévedést a vendég. Eötvös azonban haragos gőggel mennydörögte: „– Balatonfüredre, ha mondom!” Ijedt hebegés volt a válasz: „– Hát persze, hogy Balatonfüredre… Tévedtem.”

A Nyugat szerzőiként ismert, legfiatalabb kortársainak többsége elsősorban a nagy csevegőt, az adomázó kávéházi figurát látta benne, a „veszprémi fiskus koromban történt” kezdetű emlékfelidézések jóízű elcsevegőjét. Írásairól érdemi elemzést, értékelést nemigen készítettek, kivéve Schöpflin Aladárt, aki a Huszadik Század 1916. májusi számában búcsúzik Eötvöstől, s a maga korának leghíresebb és legkitűnőbb anekdotázójaként jellemzi. Megállapításában Eötvös ingadozó utóéletének egyik magyarázatát lelhetjük. Élőszóval írt – jegyzi meg szellemesen Schöpflin –, de a legteljesebb közvetlenség már az irodalom rovására is megy. A beszélőt nem köti a kompozíció kényszere, csak a hallgatóság pillanatnyi lebilincselése a fontos, bátran csaponghat, ami élőszóban akár megkomponáltnak is tűnhet. Újságban, folytatásokban olvasva még népszerűséget fokozó izgalmat, várakozást is kelthet, de kötetben, „a később-olvasók számára már nagy hátránya volt, s fő oka annak, hogy Eötvös munkái aránytalanul hamar vesztik el közönségüket. Az írói munkát legelső sorban a kompozíció szigorú zártsága tartja fenn; ha egy munka kelleténél hamarabb elavul, rendszerint a kompozíció hiányai miatt avul el” – summázza a romlékonyság eredetét Schöpflin.

Hátrálva kissé az időben, szembeötlő, hogy az előző nemzedék két jelentős írója, Gárdonyi Géza és Bródy Sándor is foglalkozik Eötvössel. Az ő irodalmi fellépésük nem sokkal előzi meg Eötvösét, ők korán kezdték, a vajda későn. De a nemzedék nem feltétlenül korosztályt jelent, hanem egymáshoz közeli indulást, hasonló gondolkodást, érdeklődésbeli és stiláris párhuzamok felvillanását. A fogadtatás azonban itt sem egyértelmű. Bródy – elismerve a stílus mesés gördülékenységét, színességét, az érvelés páratlan logikáját – kivált az eszlári per védőjét becsüli benne, sürgetve a per történetének „hármas könyvét”.

Gárdonyi ugyancsak megemlíti, hogy Eötvös jókedvű mesélő, mégis inkább elsőrangú szónoki képességét, politikusi és ügyvédi tevékenységét hangsúlyozza. „A tiszaeszlári pör híres ügyvédje. A parlamentnek legmagyarosabban beszélő szónoka. Kitűnő adomázó” – szögezi le szinte szócikkszerűen az Aranymorzsák kis írásainak egyikében. És életre kelti azt az esetet is, amelynek idején a vajda éppen a balatoni tárcáit írta. Gárdonyi megkérdezte tőle, hogy miért nem ír színművet, hiszen ilyen eredeti elme kitűnő darabot írhatna. Eötvös kijelentette, hogy már gondolt erre, és van is tárgya, nótája, csak le kell írni, és fogadkozik, hogy le is fogja írni. Néhány nap múlva az Abbáziában örömmel újságolta Gárdonyinak, hogy meglesz már a színdarab, csak még egy bedolgozó kellene hozzá, aki jelenetezné és felvonásokra osztaná, mert ő maga nem ismeri a színpadot: „valami értő ember nyirkálja el annyi felvonásra, amennyire akarja” – legyintett rá, mint akinek fontosabb dolga is van. „S ezt az öreg komolyan mondta” – teszi hozzá mély kiábrándulással a kulisszák világában jártas Gárdonyi.

Utolsó lehetőségünk, hogy közelebb jussunk Eötvös irodalomtörténeti helyének meghatározásához, ha saját nemzedékéhez, az 1842 körül születettekhez fordulunk. Hátha ott jobban értik őt, hiszen – életkor szerint mindenképpen – mégiscsak közülük való volt. Ezt a nemzedéki közeget kiválóan érzékelteti a Vasárnapi Újság anonim nekrológja 1916. április 23-án, kiemelve Eötvöst mint páratlan társalgót és mesemondót: „Az 1868-iki képviselő­választások után egy felette érdekes társaság járt étkezni Holzwarth vendéglőjébe, (a későbbi »Csalányiba«, a Ferencziek bazárjában, a »Barátok« terén)” – ez a mai Kárpátia étterem. A függetlenségiek közül Mocsáry Lajos, Irányi Dániel és Thaly Kálmán jártak oda rendszeresen, de néhai és leendő miniszterek is, Kerkapoly Károly meg Szilágyi Dezső, aktív és volt képviselők, pártvezetők és jogászok, és a mindig vidám, dévajkodó Beöthy Algernon. Eötvös Károly, elnyerve ebben az évben a függetlenségi párt mandátumát, Budapestre költözött, ügyvédi irodát nyitott, és a Ferencziek bazárjának épületében bérelt szállást. „Ebédelni nem járt a fenti társaságba, mert otthon étkezett, de feketekávéra minden nap lejött a csibukjával. A vidám és komoly beszélgetéseken, a vitákban és eszmecserékben többnyire Eötvös vitte a szót s valósággal elbájolta az embereket.” A nekrológ szerzője ezek után még tovább részletezi a csevegő Eötvös dicséretét: „fölséges humorral fűszerezett adomái előadásában nem érte utol senki. A legkomolyabb téma komoly taglalása közben egyszerre át tudott csapni a játszi hangnembe, s a legtréfásabb dolgok elbeszélése közben oly új igazságokat állapított meg — szinte csak úgy odavetve —, amelyek csak erős koponyák legmélyebb rétegeiből szoktak — isten­ áldotta pillanatokban — felbuzogni.”

Az irodalomban ennek a nemzedéknek jellegzetes tagjai az újromantikus drámaíróként induló Rákosi Jenő és Csiky Gergely, az újromantikusnak maradt Dóczi Lajos a Csók című játékával, a népszínműben jeleskedő Tóth Ede A falu rossza és Csepreghy Ferenc A sárga csikó, A piros bugyelláris című darabjaival. És ehhez a nemzedékhez tartozott Mikszáth Kálmán is, akinek Eötvös-képéről kiváló tanulmány született, ezért csak összegezve jelzem, hogy Mikszáth Jókai-regényhősnek látja a vajdát, a „legjobb ízű elbeszélő”-nek és „nagy visszaemlékező”-nek, aki mindenhez ért, sőt mindenhez is, és aki ezt a mindent a maga gyakorlatából tanulta meg.

A Mikszáth-féle ábrázolás 1902-ben veszti el felhőtlenségét, amikor már nem csupán a vitázó, anekdotázó uraságról esik szó a Mikszáth Almanach Előszavában, hanem az íróról is. Akkoriban jelent meg az Utazás a Balaton körül két kötete. A néhány soros méltatás utal „az első szónok és első prókátor” remek előadói tehetségére, de szemügyre veszi az írót is, aki az Utazás a Balaton körül című művével „hatvan éves korában lett a közönség kedvence”, s „most egyszerre a magyar tenger poétája”. A kurta kis dicséret azonban kissé fanyarra sikerül, amikor a felkiáltást – „Hogyne volna ez csodálatos!” – az a hasonlat kíséri, hogy „Mintha a fa előbb hozna gyümölcsöt, és csak azután kezdene virágozni…” Ebben bizony némi kajánkodás is van.

A legnagyobb hatást a vele egy évben született Rákosi Jenő eszmeisége gyakorolta Eötvös szemléletére. Rákosi Jenő újromantikus drámaíróból csakhamar a Budapesti Hírlap főszerkesztőjévé és vezető publicistájává, törekvése szerint a magyarság ideológusává nőtte ki magát, a kiegyezést követő kezdeti idők lázában ujjongva a szép, nagy magyar jövő iránt. A nemzeti gondolat mindenek feletti fontossága jegyében élharcosa volt a magyaros stílusnak, hogy a magyar ember a birodalmi Magyarországon magyarul gondolkozzon. Német családból asszimilált magyarsága kínosan kerülte még az ismert idegen szavakat is, a tulajdonneveket lefordította és hangzásuk szerint írta, William Shakespeare helyett – a kiejtés szerint – Sekszpír Vilmost írt, s-sel, k-val, sz-szel, í-vel, sőt még Viktor Emánuel olasz király nevét is Győző Manónak mondta és írta. Konzervativizmusa és nacionalizmusa időnként liberális nézetekkel vegyült, antiszemita például sohasem volt. Ez a nem éppen vegytiszta eszmevilág hatott legmélyebben Eötvös Károlyra. Tagadhatatlan, hogy Eötvös helyenként szolid nacionalista hangot üt meg, ugyanakkor vitathatatlan filoszemita érzelmei miatt a korabeli olvasók jó része idegenkedett tőle, miközben írásaiban másról sem tudott lelkendezni, mint nemzetéről, a jó magyar fajról. Ellentmondásosnak tűnő, sajátos keverékként nacionalizmussal színezte liberalizmusát, amely liberalizmus egyébként konzervatív nézeteket is tartalmazott.

Eötvös Károly ezt a nacionalizmust még kamasz- és ifjúkorából hozta magával. Ő is, akárcsak Rákosi Jenő, a szabadságharc bukásakor hét esztendős volt, de a rákövetkező csaknem két évtizedben, a magyarságot megfélemlítő és szorongató osztrák abszolutizmus idején érték a legsúlyosabb jellem- és akaratformáló hatások. A legfogékonyabb életkorban tapasztalta meg, hogy a haza és a nemzet bármikor elsüllyedhet, megsemmisülhet, ezért vélte elsődleges feladatának az idők jobbra fordultával, a kiegyezés után a magyar öntudat erősítését. Rákosi Jenő már 1899-ben megfogalmazta minden bajt megszüntető eszméjét, a Harminc millió magyar című cikkében: „Minden nemzetnek, a legkisebbnek is van egy jelszava, néha egy szó elég rá, amely kifejezi álmait, törekvéseit, néha ábrándjait. De hisz a remény, az ábránd, a káprázat adja meg az ifjúságnak a dicső erőt, mellyel küzdelmekbe áll és sikereket ér. Mi félünk az ábrándtól, józanságot prédikálunk, békeszeretetünkkel hivalkodunk, a kakasnak nem harmadik, hanem már első kukorékolására megtagadjuk sovénságunkat; ami másnak eszköz, nekünk cél s egy félpercent kvótán, egy gyűlölt-színű bojton, a homouzión és homoiuzión gyászos perpatvarába merülünk, s nem gondoljuk meg, hogy ezalatt nem érünk rá az országot nemzeti ereiben, számában és fanatizmusában földuzzasztani, ami, ha elértük, minden kelletlen kérdést, ami most fontosnak látszik, s minden politikai tevékenységünket elnyeli, – egy csapással megoldottunk. Nem kell ide csak harminc millió magyar s ezen a helyen, ezen a földön első szerepet játszunk Európa históriájában s miénk Európa, Keleté! Ennek kellene minden magyar ember – politikus és nem politikus ember – zászlajára fölírva lenni: Harminc millió magyar! És meg volna oldva minden kérdésünk egy csapással. (…) Ehelyett úgy kormányoztattunk, mióta nagy lelkek államiságunkat s szabad rendelkező jogunkat visszaszerezték: úgy kormányoztatunk immár harminc év óta, hogy ennek az ellenkezője történik: az állami önérzet a kormányzatban, a nemzeti, sőt magyar polgári önérzet az egyénekben lehanyatlik. Ugyanazok a jelenségek az egyéni, mint az állami életben. Egyéni önállóság, vállalkozás, merészség, függetlenség helyett – tódulás a hivatalokba, protekció-hajhászat, pénz után való szaladás kártyán, lóversenyen, osztálysorsjátékon és házasságban, amellett ősökkel és címekkel való hivalkodás; nekünk itt mindegy, beszéli-e és hogyan valaki a mi egyetlen és páratlan nyelvünket, beszélünk helyette mi magunk mindenek nyelvén; műveletlennek csúfoljuk, aki csak magyarul tud, ha az egyetem összes tudományai a fejében vannak is; lányainkat, jövendő nemzetünknek anyáit idegen neveléssel zsenge korukban rontjuk meg és megmételyezzük nemzeti erkölcsük tisztaságát.” Eötvösnek mindvégig vesszőparipája maradt a magyar faj szeretete – és ez nem hozta magával más népek gyűlöletét – már csak azért sem, mert megvédte ettől kedélyes adomázó képessége.

Az az irodalomfelfogás, amelynek Jókai és Mikszáth is híve volt, és amelynek jegyében Eötvös is alkotott, a nemzeti öntudat ébren tartását és a szórakoztató igény beteljesítését vallotta elsőrendű céljának, lehetőleg mindkettő együttes megvalósításával. Az irodalom feladatának ilyetén értelmezői eleve nagyobb egységben, a nemzet közösségében, de legalábbis a hasonló mentalitású olvasóközönség érdek- és értékazonosságában gondolkodtak, éppen ezért az egyéniség jegyében készült írásokkal nemigen tudtak mit kezdeni. Ezért idegenkedett Eötvös a Nyugatosok írásaitól. Nem tudta és nem is akarta megérteni a modernség fiataljait, mert közösségi, nemzeti léptékkel mért, az irodalomnak összekötő, és nem elkülönítő, elkülönülő szerepet tulajdonított, míg a modern írók eszménye az individuumot középpontba állító egyéni beszédmód és egyéni téma kultusza lett. Ignotus mondása: „Annyiban vagyok, amennyiben különbözöm”, elemi ars poetica ekkor. Eötvös érdekfeszítő, mulatságos és tanulságos történeteit, andalító, szórakoztató hangját értékelték a nála lényegesen fiatalabbak, de mesemondása célzatosságával, mögöttes értékvilágával már nem tudtak azonosulni. A huszadik század első évtizedének végére Eötvös már-már anakronisztikus jelenséggé vált, és nem csoda, hogy halála után tíz évvel, az őt egyébként tisztelő Krúdy Gyula egyenesen az utolsó Háry Jánosnak nevezi A vajda című cikkében.

Meglehet, többek közt azért is alakulhatott így, mert nehéz az ő műfaját meghatározni. Útleíró? Emlékiratszerző? Nagy ívű esszéista, esszéregények elbeszélője? A nagy emlékező? Az anekdotikus elbeszélés mestere? Rendíthetetlen tárcaíró és publicista? Önmagában egyik se, de munkái jó részére szinte mindegyik meghatározás illik. Ennyi sokrétűség, elbeszélői gazdagság, amely tanácstalansággal sújtja a mai értelmezőt, ámulatra késztette már a Vasárnapi Újság anonim nekrológíróját is 1916. április 23-án: „Mikor főműve, az »Utazás a Balaton körül« megjelent, esemény gyanánt üdvözölték ezt az irodalom iránt érdeklődő körök. Valami sajátságos dolog volt ez a könyv. Egy műfajhoz sem tartozott. Nem volt regény, még csak költött dolog sem volt a maga egészében, de történet sem volt, se megtörtént eseményeknek elbeszélése — noha ilyenek gyanánt iparkodott feltüntetni az elbeszélteket. Az egész műben alig volt némi laza összefüggés, az is csak külsőleges. De érdekesen, nagy erővel volt meg­írva az egész. Egymást érték a különféle kitérések — s az olvasó nem unta meg soha. Tűnődések, elmélkedések követték egymást egymástól független kérdések fölött, s egyik tanulságosabb volt, mint a másik. Egy gazdag élettapasztalatnak bölcsessége szólott a sorokból telve vidámsággal, pajzán jókedvvel.”

Mai tudásunkkal, egyre fogyatkozó bizonyosságaink kérdőjelei közt annyit mégis állíthatunk, hogy kettős személyiségű elbeszélő lakozik Eötvös alkotásaiban: a tárcaszerzőből és memoáríróból összegyúrt mesélő. Ezzel a narratív szimbiózissal vívta ki akaratlanul is a saját helyét, megtestesítve a magyarságért lelkesedő, a reformkori hazafias tetteket és a magyar életet megörökítő modern krónikás alakját. Afféle kései Kálti Márkként az irodalmi szociográfiához, útleíráshoz, emlékirathoz közelítő, újromantikus Képes Krónikát alkot és beszél el, s talán nem lehetetlen, hogy volt meghatározó mintája is. Hangjának, szemléletének közvetlen előzménye feltehetőleg az Anyegin-fordítóként ismert Bérczy Károly 1856-os Világkrónikája, amely alcíme szerint „Népszerű eléadása az 1855. september elejétől 1856. october végeig történt nevezetesebb eseményeknek”, ezt a helyszíni közvetítéshez hasonlatos, élménybeszámolószerű, eleven stílusú munkát Eötvös tizennégy-tizenöt éves korában, és természetesen akár jóval később, olvashatta is. Úgy vélem, mégiscsak másik nemzedéktársa, Beöthy Zsolt jelölte ki helyét legpontosabban nagy hatású irodalomtörténetében, a volgai lovas képével induló, 1896-os A magyar irodalom kis tükre végén. Miután megtudjuk, hogy a kiegyezés utáni sajtó fellendülése magával hozta a politikai és társaséleti tárca virágzását, itt jegyzi meg Beöthy: „Méltók a kiemelésre Eötvös Károly, a régibb magyar életet jellemző, érdekes emlékezéseinek eredeti, széles és mégis friss, magyaros előadása módjával”. A kis összegzés már a millennium évében máig érvényesen fogalmaz, szinte előrevetítve az írói pályát, hiszen Eötvös nevezetes kötetei csak ezután látnak majd napvilágot. Addigi tevékenysége alapján helyezi Beöthy az újságírás terére Eötvös munkásságát, de némi látnoki megérzéssel nem publicistának minősíti, hanem a szépirodalom és az újságírás határán álló, mindkét játéktér elemeit egyesítő művésznek, hiszen a tárca irodalmi igényű műforma, szerzője nemegyszer vérbeli regényíró vagy novellista. A távolodó utókor visszatekintő perspektívájából nézve már élesebben láthatjuk azt a képet, amelyen – ahogy Petőfi és Arany mögött ott van Tompa Mihály, ahogy Krúdy és Móricz mögött ott van Móra Ferenc – hasonlóan áll Jókai és Mikszáth mögött Eötvös Károly. Három művét biztosan magammal vinném az olvasók lakatlan szigetére: a Balatoni utazást, A nagy per… leírását és az Emlékezések történeteit. Különböző jellegű írásainak felépítésére, előadói módszerére, hangjára figyelve Eötvös alapvető műfajának a kötetlen témájú, csevegő hangú tárcát és a személyes emlékek vegyítését tarthatjuk. Két nagy kifejezésmód társításával valósította meg az emlékekkel átitatott, személyes érdekeltségű leírás és a lebilincselő történetmesélés mai napig egyedülálló – nomen est omen – eötvöződését.