A “Két évforduló közt” emlékülésen elhangzott előadás:
A Magyar alakok a századfordulón induló Eötvös Károly-életműkiadás ötödik darabja, súlyosabb-fontosabb és jellegtelenebb könyvek közé ékelődik be. A nyitómű az Utazás a Balaton körül két kötete, az Emlékezések a hatodik, a hetedik-nyolcadik a Gróf Károlyi Gábor följegyzései, a tíz-tizenkettedik pedig a háromkötetes A nagy per… Bár természetesen később is következnek a sorban olyan munkák, melyekben nem a társadalom vagy a nemzet átalakítására törekvő, programszerűen gondolkodó politikus, hanem a kortanú szólal meg, sőt ezek vannak többségben, a sorrend kialakításánál, legalábbis az első kötetek vonatkozásában, talán számításba jöhetett, hogy Eötvös emlékoszlopot kívánt állítani korának, illetve rendszerezni akarta a kiegyezést követő ideológiai elkülönböződéseket – természetesen úgy, hogy mintaként, értékelvként a ’48-as eszményeket mutatta föl. A forradalom és szabadságharc a mérleg, ennek serpenyőjében méri a közélet alakjainak és típusainak súlyát, bár tekintettel a saját pályáján bekövetkezett párt- és csoportváltásokra, arra, hogy tanúja és résztvevője volt különböző politikai konfigurációk létrejöttének, mindenkivel szemben belátóbb, mint a parlamenti csatákban lehetett. Ami nem jelenti azt, hogy amit kínosnak tart, elhallgatná. Ítéletei nemegyszer anekdotacsattanókban fogalmazódnak meg.
Másrészt viszont nem valószínű, hogy az emlékállítás, illetve a politikai elit tagolt bemutatásának szándéka volt a legerősebb impulzus a sorozat beosztásánál; számításba kell venni azt is, hogy első darabokként eleve csak azok a kötetek jelenhettek meg, amelyek készen voltak, illetve amelyeken írójuk nem kívánt tovább dolgozni vagy hamar lezárhatta őket. Márpedig a Magyar alakok portréi a bibliográfiákból és egyéb utalásokból kikövetkeztethetően (részben alkalmi, pontosabban alkalmakhoz kapcsolódó írások lévén) készen voltak a századfordulón, lapokban már korábban megjelentek. A kötetbe sorolt portrék nem valamiféle retrospektív emlékezet szülöttei tehát; Eötvös egyszerűen feltúrhatta kéziratos ládáját – a kompozíció viszont nyilván így sem nélkülözi a tudatosságot. A század első évtizedében Eötvös népszerűsége töretlen, a fordulat a koalíciós kormány bukása utáni magatartásához kötődik, tehát az 1901-ben kiadott Magyar alakokat, bár nem volt nagy recepciója, sokan olvashatták; az Országos Széchényi Könyvtár katalógusa szerint 1908-ban a negyedik kiadás jelent meg belőle.
Források hiányában nem tudhatom, milyen rendezőelv szerint állt össze Eötvös Károly politikusportré-sorozata, de nem feltételezem, hogy szerzője egyszerűen összerakta volna az idevágó, korábban publikált, de nem kizárt, hogy eleve tudatosan önéletrajzi tárcasornak szánt írásait (illetve egy szempontra utalok majd alább) –, de emlékeztetni szeretnék arra, hogy olyan rövidebb írások, amelyek logikusan ide is beilleszthetők volnának, szórványosan más Eötvös-kötetekbe is bekerültek, s említenem kell azt is, hogy az életműben sokfelé vannak kisebb-nagyobb politikusarcképek, vagy csak olyan anekdoták, amelyek Eötvös logikája szerint – vagy akár komolyabb szerzői szándék, elképzelés nélkül, esetleg akaratlanul – jellemzik az egyes közéleti személyiségeket, s általuk a korszakot is. Ezeket egy Eötvös-kutatónak nem árt majd egybeolvasnia, ezért (is) éppen egy ilyen történetből indulok ki, utalva persze arra, hogy az alább utalandó szolid tipizálások a rendszerteremtés szándékára utalhatnak az írónál:
A Gróf Károlyi Gábor följegyzései első kötetében szerepel egy anekdotaszerűség; fényt vet talán arra a közéleti nemzedékváltásra, amelynek a Magyar alakok fontos – hol közvetett, hol közvetlen – dokumentuma. Károlyi számtalan ismerőse közé tartozott egy Daud basa nevű effendi, Libanon kormányzója, akinek valamely politikai ügy miatt távoznia kellett Törökországból. Kapcsolatai révén egy életbiztosító társaság elnöke lett, és nagy nehezen Károlyi Gábort is beszervezte, hogy kössön biztosítást. Az ágrólszakadt magyar grófnak előbb nem fűlik a foga a dologhoz; nem érti, mi a jó abban, hogy ő fizet azért, hogy az örökösei pénzt kapjanak. Végül Daud basa arra kéri, hogy akkor neki tegyen szívességet a biztosítás megkötésével, hadd lássák a franciák, hogy ő is csinált valamit a cég érdekében. Végül Károlyi 3000 frankért biztosítja magát 100 000 frank erejéig; ezt a pénzt gyorsan el is veszti, mert egy fél év múlva a társaság megbukik, s az ügyfelek egy fillért sem kapnak utána. Károlyi aztán ezt jegyzi föl (vagy csak meséli el – hiszen nem tudjuk, volt-e emlékezéseinek írásos változata) Eötvösnek:
„Kérdeztem Daud basát, miért bukott meg a társaság?
– Hogy tudjam én azt? Hiszen én csak elnöke voltam a társaságnak. Azt mondják itt Párizsban, hogy üzleti titkokat nem szoktak az elnök orrára kötni.
Ezt a felvilágosítást nemegyszer mondtam el itthon képviselő koromban képviselő és mágnás barátaimnak, kik részvénytársaságoknál elnökök és igazgatók. Elmondtam egyszer Wahrmann Móricnak is.
– Úgy van az – felelte –, nem is tud a részvénytársasági elnök semmit, ha az az elnök török basa vagy magyar mágnás.”1
Természetesen Wahrman Mór, a pénzember és politikus, a fővárosi törvényhatósági bizottság tagja, országgyűlési képviselő, pesti neológ hitközségi elnök és a kormánypárt pénzügyi szakértője, akiről szó van itt. Warman homo novus, aki azonban a régi magyar szokásoknak is hódol; ő az, aki a tiszaeszlári per előtt, 1882. június 11-én többször tesz sikertelen kísérletet arra, hogy pisztolypárbajt vívjon Istóczy Győzővel. (Állítólag hol a rendőrök, hol a tömeg akadályozzák meg ebben, végül aztán eldördülnek a fegyverek, de vér nem folyik.)
Egyébként Eötvösnél a zsidók – már akik portrét érdemelnek tőle –, általában törőlmetszett magyar hazafiak és tudósok, esetleg hagyományos értelemben vett jó sajtóemberek2 (amilyennek egy időben saját magát is tekintette); a Magyar alakokban ezt a típust elsősorban Lőw Tóbiás képviseli, Lőw Lipótnak, az Eötvös szerint leghíresebb magyar rabbinak a fia, királyi főügyészhelyettes, aki nem politikus, hanem igazságügyi szakember volt, „Amiből természetesen következik, hogy szidta az igazságügyi politikát, kormányzatot és igazgatást, mint a bokrot”.3 A különben száraz, precíz és már fiatalon beteg, korán meghalt jogtudós idézése Eötvösnek persze alkalmat szolgáltat édesapja, a szabadságharc rabbija emlékének felvázolásához is, aki éppen az író iskolavárosában, Pápán szolgált a szabadságharc idején és az azt megelőző években, az író számára az ószövetségi pátriárkákat idézte, hébert tanított a református kollégiumban, s akinek alakjáról – s az általa használt nyelvezetről – akár kálvinista prédikátorokéra asszociálhatunk, ami többek között azért is logikus, mert a reformátusokat mindenképpen összeköti a zsidókkal az ószövetség kiemelt szerepe teológiájukban. Lőw, amint Eötvös írja, „Az első rabbi, ki kimondá, hogy a magyarországi zsidóságnak magyarrá és hazafivá kell lenni”.4 Nem szerepel Eötvösnél, de mi tudjuk, hogy Lőw a pápai zsidó nemzetőrök tábori lelkészeként részt vett a szabadságharcban, hozzájuk intézett beszéde nyomtatásban is megjelent.
A zsidók között Eötvös más intranzigens 48-asokat is szerepeltet könyveiben; lehet, hogy ez futó benyomás, de mintha a szabadságjogok és a szabadságharcban való részvétel valamiféle forradalmi-függetlenségi hagyománnyal kapcsolta volna össze szemléletében a zsidókat. Károlyi Gáborja Helfy Ignáchoz azt az emléket társítja, hogy Helfy az emigrációban az általa szerkesztett magyar nyelvű hírlapnak ezt a címet adta: Magyar Magyar. „Kettős magyar tehát. Sohase értettem, miért kettős magyar. Már itthon voltunk s képviselőtársak voltunk, mikor megkérdeztem tőle: mit jelent a »Magyar Magyar«? Azt felelte, ha van »Osztrák-Magyar«: mért ne lenne magyar magyar?”5 (Helfy persze Pápán járt iskolába.)
Van azonban egy másik típus is a Magyar alakokban, amit a Deák-párti Szitányi Bernát testesít meg. Ő szintén zsidó, s érdekes módon éppen olyan tulajdonságokkal bír, amelyekkel később a radikálisok – nem előzménytelenül – a nemesi, dzsentri közéleti szereplőket ruházták fel. Nem éppen Pató Pál úr, de parlamenti képviselőségét úgy képzeli el, hogy az a dolga, hogy ne csináljon semmit; A „jó emberek” egyike, akik „unalmasok és mégis kellemesek”, „nem követelnek mást a politikától, mint mandátumot, mosolygó minisztert, csendes parlamenti ülést s vita nélküli klubtanácskozást”, aki „soha semmire nem vállalkozott, soha semmit nem cselekedett és soha nem beszélt”.6 Egyszer ugyan, amikor a telepítvényesek ügye kerül szóba, illetve törvényt készítenek elő ügyükben, az öregúr a fejébe veszi, hogy megtudja, kik ezek. Dániel Páltól, a „legtüzesebb telepítvényes”-től kérdezi meg. „Hát tudod, […] ezek voltaképpen »cenzualisták«” – ezt a számára meglepő választ kapja. Justhot kezdi faggatni, hogy kik volnának a cenzualisták, aki viszont ezt mondja neki: „Hiszen neked is van elég, […] ezek voltaképpen a »kurialisták«.” Erre Szitányi nagyot néz: „Mi a manó lehet az?” Továbbmegy Paczolay Jánoshoz, tőle ezt a választ kapja: „Egy szóval megmondva, […] ezek valósággal »taxalisták«.” Megint elbámul, Zeyk Károlyhoz folyamodik, akitől megtudja, hogy az erdélyi fogalomhasználat szerint „famulus konvencionátusok”-nak nevezik őket. Tőle sem mer tovább kérdezni, Zsedényi Edéhez megy.
„–Tudod Szitányi, ezek nem urberialisták, nem is zsellérek, nem is szubinkvilinusok, hanem voltaképpen skulteciánusok, csakhogy szerződésük nincs, vagy ha van is, nincs időhöz kötve, földjük nem jő szessziószámba, beltelkük allodiatúra, kültelkük dominális birtok, szuperedifikátumukat elvihetik, a dikába nem vették fel őket. Érted?
– Természetesen, természetesen” – mondja erre Szitányi, és lehúzza a redőnyt, átkozva a pillanatot, amikor ilyen bonyolult ügyekbe ártotta magát.7
A történet kettős értelmű persze: ahhoz, hogy komoly közéleti szereplő legyen valaki, illene ismernie a történetet és jogot, másrészt viszont enélkül is meg lehet élni parlamenti képviselőként. A nemzedékváltás problémái azonban nem elsősorban a Szitányi-féle személyiségekhez kötődnek Eötvös szemében, hanem például egy Szlávy József miniszterelnökhöz kapcsolódó történethez, akit egy alkalommal feldúlva talál „a körben”, mert éppen azelőtt dobott ki a szobájából egy ellenzéki képviselőt, aki korábban azért kereste meg, hogy a miniszterelnök adjon neki kísérletre néhány holdat egy kincstári erdőből, mert egy francia találmányt akar kipróbálni; ha sikerül, órási haszon várható. A képviselő megkapja, amit kért, s a szerződésben az is szerepel, hogy siker esetén a kormány elad neki, illetve francia üzlettársainak 2000 holdat.
A kísérlet bevált; ezután a képviselő a franciákkal keresi meg Szlávyt: azt követelik, hogy adja oda a 2000 holdat, holdanként egy aranyért – ennyit fizettek ugyanis korábban a kísérlet céljaira kapott területért. De 2000 hold egy millió aranyat ér; Szlávy dühbe gurul; nekiesik a kuncsaftnak: „lelkedre tudnád venni az ország ekkora kárát”? A válasz: „Én most üzletember és szerződő fél vagyok, nem országos képviselő, követelem azt, amit a szerződésem nyújt.”8
A Magyar alakokat úgy olvastam valaha, mint a 48-as generáció hol diadalmas, hol szánalmas bukásának könyvét; tagjai kiszabadulnak a börtönből, hazajönnek az emigrációból, elkezdik építeni az új Magyarországot, aztán átadják a terepet a racionalistáknak, technokratáknak – és kihalnak. Közben-közben némelyikük bűnössé válik, részessé vagy felelőssé a politikai erkölcs – Eötvös szerinti – deformálódásában. Vannak, akik korrumpálódnak.
De azoknak, akik nem lépnek erre az útra, Eötvös részéről kijár a tisztelet, akkor is, ha a kormánypártban maradnak. Például éppen Szlávynak. Unokaöccse, huszárkapitány és földbirtokos, adóhalasztást kér Kerkápolytól, a pénzügyminisztertől. Kerkápoly éppen „emberirtó kedvében” van; visszautasítja a folyamodót – a tiszt urak sem adnak halasztást neki, amikor a fizetésüket ki kell adnia. A miniszterelnök unokaöccsének pedig egyáltalán nem adhat, legyen a tekintettel a nagybátyjára.
Erre a huszár párbaja hívja Kerkápolyt.
Szlávy felhördül: mióta országokat kormányoznak, nem fordult még elő, hogy a minisztert párbajra hívják, mert nem ad adóhalasztást; leszidja unokaöccsét, s kegyeiből kirekeszti.
A tipizálási kísérlet már az emigráció kapcsán megjelenik Eötvösnél, előrevetítve talán a 67-es világnézeti és érdektagolódást – azt sugallván, hogy az már logikus következménye az előzményeknek.
Az emigrációnak a kezdetektől három irányzatát különbözteti meg, az egyik az uralkodóházzal való kibéküléssel, „belső alkuval” akarja visszaszerezni az alkotmányos önállóságot. Ide tartozik Andrássy, Bittó, Gorove, gróf Esterházy Pál, többségük Kossuthtal hamar megszakítja a kapcsolatot és még az 1850-es években hazatér.
A másik, antimonarchikus csoport a nemzetet a „forradalmi iskola” „hívei közé akarja besorozni”, vezetői republikánusok és szocialisták, számukra a „magyar ügy” a szabadság és haladás kérdése, a történeti jog nem foglalkoztatja őket. Ezek közé tartozik Simonyi Ernő, az ő emlékének Eötvös e portrésorban az egyik leghosszabb írását szenteli.9
A harmadik Kossuth iránya, mely „a dinasztia kérdésében forradalmi”, az integritáséban „történelmi és legitim”. És voltak, vannak persze átmenetek, illetve az adott helyzetből következő konfigurációk.
A kiegyezés után vagy az odavezető úton, majd „a hatalomban” az Eötvös által az országgyűlés tagjairól rajzolt kép szerint a Deák-párt önmagában tagoltabb, bár e más típusú a felosztásnak nem a világnézet, hanem mondjuk a szellemi képességek mértéke adja az alapját. Vannak egyrészt a notabilitások, akik 48-ban vagy azelőtt híressé váltak vagy miniszterek voltak, esetleg 49-ben halálraítélték őket. A „notabilitás” szóban, mint Eötvös kommentálja, nem volt tisztelet, a nagy névre, s nem a tehetségre vagy a munkabírásra utalt. Akinek tehetsége is volt, s forma szerint e csoportba tartozott volna (például gróf Andrássy Gyula), azt a kapacitásokhoz sorolták. Ide tartoztak a volt centralisták. E csoportból Eötvös Károly Szalay Lászlót, Eötvös Józsefet, Kemény Zsigmondot nevezi meg, aztán Pulszkyt, Kerkápolyt, Horváth Lajost, Szilágyi Dezsőt, Csemegit,10 de nyilvánvalóan ide tartozik Csengery Antal is, akiről szintén szép portrét ír Eötvös.
A klub-, osztály- és parlamenti tanácskozásokon viszont a kapacitások voltak a meghatározók. Voltak aztán „táblabírák”, „bankárok”, „frondeur-ök”, „vacsorapártiak”, „liberálisok”, „konzervatívok”, „tudósok” és így tovább. Minden csapatnak volt vezére, vendéglője, lapja, és ilyen volt a „jó emberek” csapata is, amelybe Szitányi tartozott.11
Van aztán a korszaknak még egy terminusa; ez nem csoportot jelöl, hanem csak személyeket. Van, akiről mindenki tudja, hogy „pozíciója van”. Pozíciója van annak, akinek miniszteri, miniszterelnöki hatalma van – amikor éppen nincs neki, akkor már pozíciója sincs. Van aztán, akinek formailag nincs hatalma – de pozíciója nagyobb, mint amazoké. Ilyen Csengery, akinek megkérdezése nélkül egyetlen miniszter sem nyújt be törvényjavaslatot. Miért? Mert ő Deáknak „valóságos titkárja lett”. Ez „állás” 1864-ben, Szalay halálával megüresedett, s hárman lettek volna – ez egy jellemző Eötvös-féle érvelés – hivatottak a betöltésére. Eötvös József – de ő erre nem volt hajlandó; önálló államférfi igyekezett lenni. Másrészt „nagyon sűrűn jöttek gondolatai”, és ezeket leírta, kinyomtatta. „Igen becses és értékes gondolatok ezek – így Eötvös Csengery-portréjában –, de Deáknak az a csodálatos természete volt, hogy ő azt az államférfit, aki a politikában mindig brosűröket ír, csak olybá vette, mint azt az embert, aki a társaságban mindig fecseg.”12
Kemény lángész volt, de Deákkal szemben sohasem volt ellenvéleménye – 1865 után pedig már napnál világosabb volt, hogy beteg.
Így került az említett helyzetbe és pozícióba Csengery, okkal.
Eötvös Károly portréiban derűs módon keverednek a történelmi tények és jogászi következtetések az ellenőrizetlen adatokkal és igazolhatatlan – azonban általa olykor nem is vitatott – mítoszokkal. Ez azért lehet érdekes, mert más kérdésekben ő dönti össze aprólékos kutatással előbányászott faktumokkal a történelmietlen meséket. A Magyar alakokban megidézett személyek többsége ’48-as. Annak kapcsán, hogy az egyik későbbi miniszterelnök biceg-e vagy kaszál a lábával, van Eötvösnek egy kis értekezése arról, hogy milyen különbség van a „vas”, a „bilincs”, a „lánc” és a „béklyó”, de még a „vas” és „nehéz vas” között is. Hogy kinek hogyan deformálódott a járása, függ attól, hogy melyiket viselte Olmützben vagy Josefstadtban.13 A személyekhez való ragaszkodásának foka, azt hiszem, nemegyszer tompítja kritikai érzékét. Perczel Mórról szóló portréjában – noha vannak benne kritikai elemek is, hiszen 1867-ben s utána egy darabig nem képviselték ugyanazt vagy ugyanúgy; Eötvös Kossuth-rajongó volt, Perczelre ennek az ellenkezője igaz – kiemeli az összeférhetetlen zsenit és az ösztönös, de szerinte zseniális katonát. Úgy tudom, hogy a történetírás, különösen a hadtörténetírás Perczel katonai zsenijét, amit talán ő terjesztett leginkább magáról, vagy a környezete róla, régen megcáfolta – bár Hermann Róbert egyik legutóbbi munkája jelentősen árnyalja a képet, s bizonyítja, hogy a tábornoknak voltak érdemei is.14 Ebben az Eötvös megrajzolta Perczel-képben ott van az annak igazolására vonatkozó talán ösztönös igény, hogy a szabadság iránti elkötelezettség pótolhatja a szakértelmet és az előképzettséget.
Az effajta elfogultság egyébként nem pusztán az intranzigens függetlenségiek megítélésében jelenik meg Eötvösnél. A Magyar alakokban egyetlen székelyföldi politikusról, azaz egész életében ott honos személyiségről szerepel önálló kisportré, Ugron Lázárról, Ugron Gábor édesapjáról. Ebben a jeles főrendiházi tag tradicionális viselkedésformája és mentalitása vezettetik le a történelemből, egészen pontosan egy történelmi hamisítványból. Ugron nem arisztokrata, hanem – Eötvös szerint – sokkal több annál, ezeréves családtörténeti hagyománya klasszisokkal magasabbra emeli, mint a grófokat, hiszen a família Zandirhámtól, a magyarok bejövetele előtti székely rabonbántól eredezteti magát. Az Ugronok Mátyás király idején jelennek meg először az oklevelekben, szerintem ez is elég egy dicső családtörténet megkonstruáláshoz; másrészt Zandirhámtól nehezen lehetett tartást és méltóságot örökölni, hiszen nagy valószínűséggel nem is létezett; legalábbis alakja csak a Csíki székely krónika című apokrifban jelenik meg a 18. század végén, igaz, hogy a 19. században mindenki által hitelesnek elfogadott dokumentumból Jókai klasszikus számba menendő regényt írt, és a szövegről Szádeczky-Kardoss Lajos csak 1910-ben mutatta ki, hogy szerinte a krónika Sándor Zsigmond 1796-ban hiúságból és anyagi érdekből (egy birtokjogi per eldöntésére) gyártott hamisítványa. Tény viszont, hogy Szabó Károly a XIX. század második felében hitelesnek tartotta a szöveget, és ma újra vannak kísérletek nem ugyan arra, hogy a krónikát történeti forrásnak, hanem hogy létező, ám eltűnt eredeti alapszövegre támaszkodó kompilációnak tekintsék, illetve ilyen minőségét bizonyítsák.
Azt hiszem, hogy ez Eötvösnél ugyanabban a síkban van, mint a 48-as mítoszteremtés, pontosabban ennek a mítosznak a fönntartása. Ez azért meglepő, mert a ’48-as toposzokhoz és epiteton ornansokhoz képest, amelyek a XXI. századból nézve sokszor tartalmatlanul csengenek, talán egy kortársnál sem olvastam olyan naturalisztikus leírást a szabadságharc eseményeiről, mint nála. A nagy év egyik fontos jelenetében tudniillik, amelyből megtudhatjuk, hogyan kell gyűlölet nélkül, egyszerűen „praktikus okokból” meggyilkolni a magukat megadni szándékozó ellenséges katonákat. A pákozdi csata előtt napokban ugyanis Jelačić egy megerősített katonai futárt küld a Roth és Filipović hadoszlophoz a paranccsal, hogy hol és mikor csatlakozzanak a fősereghez; ezeket az Eötvös apja – akkor nemzetőr hadnagy – vezette mezőszentgyörgyi nemzetőrök lemészárolják. Az első két sebesült – tulajdonképpen már fogoly – horvát agyonlövetéséhez érve Eötvös megkérdi:
„De hát nem lehetett volna őket megmenteni, kórházba vinni, meggyógyítani, az életnek és szerető családjuknak visszaadni?
Megegyezett az a hadi joggal, a nemzetközi joggal, a Corpus Jurissal s az emberséggel, hogy ép katonát így legyilkoljon, sebesült katonát így elpusztítson a nemzetőr, a mívelt és jólelkű magyar ember?”15
De hát az alternatíva – legalábbis a frontvonal mögött zajló akcióban részt vevő magyarok gondolkodásában – az, hogy ha egy is élve átjut a katonák közül a nemzetőrláncon, akkor az egyesült horvát sereg letiporja a magyart. Végül hosszú üldözés után egyenként esnek el a császári katonák: „Szegény fiúk! Csak három könyörgött életéért. A többi némán fogadta a halált. Talán nem is tudták már, amikor a halál rájuk rohant.”16
Mindazonáltal Eötvös szereti fölmutatni, és A magyar alakokban is van erre módja, hogy milyen lovagiasan bánnak magyar tisztek a fogoly ellenséggel; példája hihető, hasonló megtörtént esetek miatt valószínűsíthető is, mégis kissé sablonosnak hat a most idézett szinte naturalisztikus és a dicső honvédő harcok emlékét a „reáliákhoz koccantó” esettel egybeolvasva.
A ’48-asok közül rokonszenvvel szól a radikálisokról, vagy akik a szocializmus felé tájékozódnak, sőt annak rabjai lesznek. Az nyilván kompozíciós elem, hogy a kötet végén egymás után következnek a Perczelről, Madarász Józsefről, Kászonyi Dánielről, Táncsicsról írt portrék. De Kemény empatikus egy másik típussal szemben is.
Az egyik legszínesebb portrét egy csodabogárról, Kemény István báróról írta:
„Akiket lenézett, azokat úgy szólította: »polgártárs«. Az oláh pópát és dászkált [falusi kántortanítót], az adóvégrehajtót, a huzavona prókátort, a balközépi korteseket mind »polgártárs«-nak tisztelte. A tolvajt úgy hívta: »demokrata«. Esernyőjének fogantékjára azt írta: »Oh demokrata, ha ez esernyő véletlenül kezedbe kerül, tudd meg, hogy ez báró Kemény Istváné.«” Ugyanő rendszerint egy fekete táblára írta napi ötleteit, vagy amit nem akart elfelejteni. Ilyen feliratok díszelegtek a táblán: „A krokodilus [nevelt lányait nevezte így – FTG] ma nem volt megfésülködve”. Vagy: „Erdélynek el kell pusztulnia, mert a »római« behozza keletről rá a marhadögöt. Tisza Laci pedig nyugatról a balközépet.”17
Itt a megértés kulcsa az, hogy a románok iránti „fajgyűlölet” – ezt a szót Eötvös használja – magyarázható: portréjának hőse szemtanúja volt az 1849-es népirtásnak, amit mi ma polgárháborúnak nevezünk – s amiről könyvet is írt.
De az egyik legszebb portré a református lelkész-tanáré, Révész Imréé, ő a tudás és elvhűség mintája, aki 1861-ben köszönés nélkül lemond a képviselőségről, fogja a táskáját, és hazamegy Debrecenbe, amikor júniusban a határozati párt „alattomos, vakandok munkával” megszervezi a saját leszavaztatását. Teleki László öngyilkossága után hívei egy részének már nem fűlik a foga az intranzigenciához; a határozati-felirati vitában a párt elbuktatja saját javaslatát. A szavazás idején a „konvertiták” az „előteremben” szivarozó Deák kegyét keresnék; „Bátyám, győz a felirat!” – próbálja körüludvarolni Hajnik Pál, a ’48-as volt rendőrfőnök.
„– Kurvák vagytok, nem férfiak – mondá Deák fékezhetlen haraggal, s elfordult Hajniktól.”18
A Révész Imre haragja tehát szinte kettős portré, az akkor a másik oldalon álló Deák haragjának legalább akkora a súlya, mint a lelkészé. Arra, hogy amit idéztem, valóban elhangzott, Eötvös az írás – vagy első változata – megjelenése idején még élő tanút is föl tud hozni. S fölidézi, hogy egyszer ő maga is megkérdezte Deákot erről az esetről. Deák azt felelte akkor, hogy a szavazás napján már „nyilvánvaló volt”, hogy Bécs sem a felirat, sem a határozat alapján nem fog tárgyalni a magyar országgyűléssel, annak „méltóságát tehát jobban emelte volna”, ha a határozatiak kitartanak elveik mellett.19
Felteszem, Eötvös itt az ősbűnt véli megtalálni – s a próféta és a realista politikus állásfoglalásával egyaránt azt a meggyőződését kívánja alátámasztani, hogy mégsem szabad engedni a 48-ból.
1Eötvös Károly: Gróf Károlyi Gábor följegyzései. Budapest, Révai, 1902. 1. köt., 162–163. p. (Eötvös Károly Munkái VII.) A citátumokat a mai helyesírási szabályoknak megfelelő átírásban közlöm.
2Ilyen a Magyar alakok című kötetben az Eötvös által a valódi hírlapíró mintaképének tekintett, fiatalon elhunyt Neszmélyi Artúr.
3Eötvös Károly: Lőw Tóbiás. In uő: Magyar alakok. Budapest, 1901, Révai, 75. p. (Eötvös Károly Munkái V.),
4I. m., 78. p.
5Eötvös Károly: Gróf Károlyi Gábor följegyzései, i. m., 2. köt., 125. p. (Eötvös Károly Munkái VIII.)
6Eötvös Károly: Szitányi Bernát halálára. In uő: Magyar alakok, i. m., [126]–127. p.
7I. m., 128–129. p.
8Eötvös Károly: Szlávy Józsefről. In uő: Magyar alakok. I. m., 46. p.
9Eötvös Károly: Simonyi Ernő. In uő: Magyar alakok. I. m., [84]–125. p.; az emigráció típusait lásd 104–105. p. Többek között abból, hogy Simonyi és Szitányi portréja egymás után következik a kötetben, következtetek arra, hogy a Magyar alakok első felébe Eötvös nem ideológiai-szellemi-jellembeli adottságok szerint tipizálva akarta beilleszteni a portrékat. E két személy esetében viszont erős a kontraszt; ebben láthatnánk valamiféle szándékosságot.
10Eötvös Károly: Szlávy Józsefről. I. m., 18–19. p.1
11Eötvös József: Szitányi Bernát halálára. I. m., 126–127. p.
12Eötvös Károly: Emlékezés Csengeryre. In uő: Magyar alakok. I. m., 136. p.
13Eötvös Károly: Szlávy Józsefről. In uő: Magyar alakok. I. m., 19–23. p.
14Hermann Róbert: A honvesztéstől a honmentésig. Perczel Mór téli hadjárata, 1848. december 14 – 1849. január 27. Line Design, [Budapest] cop., 2015 (’48-as könyvtár).
15Eötvös Károly: A dicsőséges csaták napjaiból. In uő: A nagy év. Révai, Budapest 1905, 41. p. (Eötvös Károly munkái XVI.)
16I. m., 47. p.
17Eötvös Károly: Báró Kemény István. In uő: Magyar alakok. I. m., 225–226. p.
18Eötvös Károly: Révész Imre haragja. In uő: Magyar alakok. I. m., 65. p.
19Uo.