Benkő Annamária ünnepi beszéde. Elhangzott Mezőszentgyörgyön, 2017 március 11-én az író szobránál.
Tisztelt Ünneplők! Kedves Vendégek! Kedves Mezőszentgyörgyiek!
Azért vagyunk itt, hogy születésének 175. évfordulóján szülőfalujában is megemlékezzünk a község leghíresebb szülöttjéről, Eötvös Károlyról
Az évforduló kapcsán már sokféle megemlékezés született a kiemelkedő íróról, politikusról, ügyvédről. Méltatták pengeéles táblabírói eszét, metsző logikáját, hihetetlen memóriáját és munkabírását.
Én most itt (inkább) a mélyen humanista és patrióta Eötvös alakját idézném fel.
I. Eötvös Károly hősei legtöbbször nem a nagy történelmi alakok közül valók, hanem átlagos, hétköznapi, vidéki emberek, akik –ha a történelem kereke úgy fordul- a nagy hősöket is megszégyenítő bátorságról, határozottságról és megfontoltságról tesznek tanúbizonyságot. Eötvös mély humánummal, szeretettel mutatja be őket, és emeli a halhatatlanok közé. Ugyanakkor a küzdelmekben alulmaradó, a nagy politika eszközéül szolgáló legyőzött ellenfelektől sem tagadja meg a részvétet.
Maga Eötvös saját ügyvédi gyakorlatában is követte ezeket a humanista értékeket. Nem habozott elvállalni az ártatlanul megvádolt zsidó kisemberek ügyét, jóllehet tudatában volt annak, hogy ezáltal a felerősödő antiszemita propaganda céltáblájává válik, ráaggatják a zsidóbérenc jelzőt és ez akár politikai karrierje végét is jelentheti.
II. A figyelmes (és a kevésbé figyelmes) olvasó számára Eötvös műveinek olvasása közben hamar kitűnik, hogy van három olyan terület, amelyek irányában a rajongásig menő szeretet és erőteljes elfogultság jellemzi a szerzőt:
Ezek 1848-49, a „NAGY ÉV” és annak tiszta eszményei,
a családja és ezen belül elsősorban apja személye
valamint szűkebb pátriája: a Mezőföld, a Balaton és a Bakony háromszöge, de ezen belül is elsősorban szülőfaluja: Mezőszentgyörgy.
Most pedig megpróbálom föltárni ennek a rajongásnak és elfogultságnak a mozgatórugóit.
a) Eötvös egész életében megmaradt a klasszikus liberalizmus alapvető értékei védelmezőjének: ezek mellett mindig kiállt, még akkor is, ha ezzel szembekerült a függetlenségi gondolattal.
Ezeket az elveket, -úgy mint a polgári jogegyenlőség, a(z állam)polgári szabadságjogok, az alkotmányosság és a nemzeti önrendelkezés- már a reformkorban megfogalmazták, de a nagy év volt az az időszak, amikor ezek jelentős része, ha átmenetileg is, de megvalósulást nyerhetett. A nagy év Eötvös számára annak a bizonyságát is jelentette, hogy emberi helytállással, kitartással ezek az eszmék a gyakorlatban is megvalósíthatóak. Meggyőződése volt, hogy a korszak erőfeszítései, sok kisebb-nagyobb ember hőstettei a későbbi korok számára is felemelő példázatul szolgálnak.
És Eötvös nem tagadta meg 1848/49 elveit akkor sem, a mikor látta, hogy a meginduló polgárosodás az ő számára olyan kedves és szeretett „jó táblabírói világ” alkonyát hozta el.
b) családja és apja személye
Eötvös műveiben apjának a többiek fölé magasodó alakja valóságos idolként jelenik meg. Ő a tökéletes apa: bátor becsületes, helyén van az esze, ha cselekedni kell, ugyanakkor bölcs és megfontolt; jókedélyű adomázó, a szó legtisztább értelmében nemes, akit szűkebb és tágabb környezete tisztel, kedvel és becsül.
A szűkös forrásokból kiderül, hogy Eötvös Lajos tényleg becsületes, tisztességes ember, bírja környezete bizalmát:– a helyi közbirtokosság is inspektorává választotta: feladatát kiválóan, nagy hozzáértéssel látta el. De mitől nőtt ekkora formátumú apafigurává fia szemében?
Az általános fiúi rajongás nyilván példaképet keresett apja személyében, de itt ennél többről van szó. Eötvös valószínűleg ezzel is próbálta viszonozni háláját, hogy apja – a szűkös anyagi lehetőségeik mellett, tisztességben és becsületben megmaradva, azon küzdött, hogy biztosítsa tehetséges fia taníttatását, hogy eljutassa őt azokhoz a lehetőségekhez, amelyekkel tehetsége és szorgalma folytán fia később élni is tudott.
(Kisebbik, szintén nagy tehetségű fia Lajos számára ezeket a lehetőségeket a család csak részben tudta biztosítani, a másik két fiú esetében pedig föl sem merült a magasabb iskolázás lehetősége.)
Ugyanis Eötvös családja –az elszórt utalások ellenére- egyáltalán nem volt jómódú.
Ha megengedik, röviden ismertetem a család történetét.
A legkorábbi időkig nem megyek vissza, csak onnan kezdem, hogy a dunaszentgyörgyi református lelkész, Eötvös Ferenc a XIX. század első éveiben elvette az ismert szilasbalhási birtokos Kenessey Sámuel unokáját, Kaszás Erzsébetet. A legidősebb fiúk – Lajos- még Dunaszentgyörgyön született 1807- ben. Később a család átköltözött Balhásra. Az 1830-as évek közepén lehetővé vált a Kenessey utódok számára, hogy a dédapjuk által záloga tett Palásthy-örökséget kiváltsák. A leszármazottak – akik igen sokan voltak- zálogváltási per intézésével Kenessey Sámuel egyik dédunokáját Eötvös Lajost bízták meg. Eötvös Lajos ügyesen és sikeresen vitte az ügyet, így az örökösök 1838-ban birtokukba vehették ősi jussukat. Eötvös Lajos pedig több osztályos örököstársával együtt Mezőszentgyörgyre költözött. Az örökség nem volt csekély, de nagyon sokfelé ment, ráadásul a zálog összegét is vissza kellett fizetni, úgy hogy egy-egy örökösre csak kisebb birtok jutott. (Sokáig lehetőségük sem volt saját kúria építésére: bérelt házban laktak)
Hát így került az Eötvös család Mezőszentgyörgyre. Itt születtek aztán sorban a fiúk: 1840-ben Dénes, 42-ben Károly, 44-ben László és 48-ban Lajos. Az egyetlen lány Lídia majd csak15 évvel később 1863-ban születik meg.
Eötvös a szűkebb családja mellett a tágabb értelemben vett famíliáját is nagyra becsülte. Ez a rokonság pedig igen kiterjedt volt…
Eötvös műveinek olvasása során az embernek azaz érzése támad, hogy legalábbis a fél Dunántúl rokona, sógora, komája vagy másféle atyjafia a családnak. Ha azonban megnézzük a család leszármazását, kapcsolati hálóját, láthatjuk, hogy ez nem is annyira barokkos túlzás. Már a tolna megyei rokonság is kiterjedt lehetett, de a hatalmas Kenessey família az egész Dunántúlnak talán a legnépesebb családja volt: számos ággal és különféle vagyoni státusú leszármazottakkal. Közülük sokan töltöttek be megyei tisztségeket, játszottak fontos szerepet a nemesi vármegyék életében.
Ehhez jön még az anyai ág, a füredi szál: Eötvös Lajos ugyanis a balatonfüredi illetőségű bocsári Újhelyi Lídiát vette feleségül. Maga Eötvös Károly is sok időt töltött a nagyszülői házban. (A másik nagyszülők nem érték meg unokáik megszületését).
Ennek a rokonságnak a nagy része a protestáns kis- és középbirtokosok közé tartozott. Ahhoz, hogy érdekeiket a vármegyében katolikus többséggel szemben érvényre juttassák, szinte rákényszerültek arra, hogy összefogjanak, kapcsolataikat ápolják, egymás családját a segítsék. Ez a kohézió áthatotta a közösségeiket és- a gyakori birtokperek ellenére-a XIX. század utolsó harmadáig működött.
Eötvös ebbe famíliába, rokonságba született és nőtt bele. Megismerte, megtapasztalta, ennek a védőhálónak a segítő, óvó szerepét, s mint ilyent igen pozitív és követendő példaként jelenítette meg műveiben.
c) Saját szűkebb pátriájához fűződő szinte idilli viszonyát részben személyes okok miatt hagytam a végére.
Eötvös csak élete első 10 évét élte Mezőszentgyörgyön. Utána csak a pápai gimnázium és a főiskola szüneteiben látogathatott csak haza; később Veszprémben élt, aztán pedig a fővárosba költözött.
Miért maradt meg mégis számára oly kedvesnek, szeretetre méltónak, idillinek a szülőfaluja? Miért írt róla olyan sokat, olyan szeretettel, megértéssel?
Mondhatjuk talán azt, hogy az embert az élete első 10 évében ért impulzusok, élmények meghatározzák későbbi gondolkodását, alapvetően befolyásolják jellemének alakulását, értékrendjét.
Nézzük, mit kaphatott szülőfalujától? Kaphatott itt boldog, derűs, élményekben bővelkedő gyerekkort; de talán ennél többet is: védettséget biztosító, magasabb célok elérésére inspiráló közeget is, ahová örömmel lehet hazajönni, ahol megnyugvást lehet találni.
Eötvös is mindig szívesen jött haza, itt gazdálkodott egy kis pideig, mielőtt Pestre költözött, itt vett földbirtokot, amikor anyagi lehetőségei megengedték.
A ragaszkodás, a szeretet talán mégsem volt egyoldalú. Az itteni közösség talán rendelkezett/rendelkezik olyan kisugárzással, kohéziós és megtartó erővel, olyan kötődést tud kialakítani, ami az itt maradókat óvja, védi, az elszármazókat pedig szerettel várja vissza.
Befejezésül pedig – talán ezt az egész közösség nevében tehetem- szeretném megköszönni –így távolból- Eötvös Károlynak, hogy szülőfaluját ennyire szerette, a legpozitívabb összefüggésekben emelte be a magyar irodalom és történelem fontos helyszínei közé, hogy a helységet és lakóit műveivel halhatatlanná tette.
